Teljesen szokványosan indult a tegnap reggel. Felkeltem, majd készülődés és indulás Veszprémbe. A nap további része is a megszokott módon zajlott. Vége lett a napnak, az iskolának. Kicsit megcsúsztam az idővel, így barátnőmmel már igyekeznünk kellett, hogy elérjem a buszt. Sikeresen elcsíptem és 14:50-kor el is indultunk a városból. Rossz érzést keltett bennem, hogy a busz nem a szokásos útvonalon, hanem falvakon keresztül, Gyulafirátót fele haladt.
Három után néhány perccel a buszunk megakadt Hajmáskér és Gyulafirátót között. A régi típusú, sárga „csühögős” csuklós autóbusz tele volt emberekkel, akik főként munkából, iskolából szerettek volna hazajutni. Azonban senki nem számított rá, hogy a járművön ragadunk és még este kilenc órakor sem érkezik segítség. Ebben az órában kedves utastársammal átültünk egy melegebb autóbuszba és csak vártunk… Vártunk és vártunk, ahogy órákon keresztül is tettük. Az ajtó nyitódott, csukódott, az emberek halkan sugdolóztak, de semmi információt, konkrétumot nem kaptunk. Volt, aki gyalog indult el a „szibériai” télben. Fél tíz fele egy tűzoltó jelent meg a buszon, kereste az „Inzulinos hölgyet”, vagyis engem. Cukorbetegségemnek „hála” lementettek úgymond a buszról, és elindultam a tűzoltókkal a mentőautó fele. A szélben és a hóban alig lehetett közlekedni, fél méterre sem láttunk el. Dermesztő hideg volt… és ezt a hideget még hidegebbnek éreztem a hat órás várakozás után, amit az átfagyott autóbuszon töltöttem. Láttam az árokba csúszott autóbuszt, a várakozókat. Kb. 5 percig meneteltünk a kocsisor mellett, amíg a tűzoltóautóhoz értünk. Néhány pillanat múlva egy újabb balestbe került autót mentettek. Majd engem „levarázsoltak” a tűzoltóautóról, amiben addig ültem, és a Hajmáskérnél megállított vonathoz kísértek, ahol egy légi mentős úr lett úrrá a káoszon. Kettőnket bíztak e nagyszerű emberre: egy hölgyet, aki délután kettőkor szenvedett balesetet és engem. Miután beemelték a hordággyal az asszonyt, én pedig felszálltam, elindultunk vissza, Veszprémbe. A vasútállomásról mentővel vittek minket a megyei kórház sürgősségi és baleseti részére (ekkor már fél 11-et mutatott az órám). Velem semmi probléma nem történt, az este beadandó inzulin nem volt nálam, így miután azt megkaptam elmehettem édesanyámmal, aki a városban rekedt és várt engem. Az éjszakát egy kedves ismerősnél tölthettük. A délelőtt a hírek böngészésével, telefonálgatással telt számunkra. Délután, miután a rendőrségtől azt az információt kaptuk, hogy megnyitották a a 8-as számú főutat, elindultunk kocsival Várpalota felé. A városból kiérve hatalmas átfúvásokba ütköztünk, amelyek ide-oda taszigálták az autót, így visszafordultunk és az autóbusz állomásra indultunk. Itt azt hírt kaptuk, hogy tegnap este hat óra óta nem indítanak buszt a katasztrófavédelem utasítása miatt. Innen a vasútállomásra mentünk tovább, ahol elcsíptünk éppen egy Budapest felé induló vonatot. Háromnegyed óra múlva már Várpalotára értünk és mivel a teljesen megbénult városban helyi járat sem közlekedett, ezért taxival tudtunk végül hazajutni.
(Így festett a busz ablaka belülről)
Ez az eset nagyon sok kérdést felvetett bennem…
Hol volt a segítség annyi órán át? Miért csak este hétkor tudta meg a tűzoltóság, hogy buszok rekedtek meg útközben, miközben a gépjárművezetők értesítették erről feletteseiket? Miért indítottak még Veszprémből délután is buszjáratokat? Semmi figyelmeztetést nem kaptunk, hogy ne szálljunk buszra. Ezeket nem latolgatnám tovább, a helyzet borzalmas, átélni még szörnyűbb…
Kérek ezért mindenkit, hogy figyelje a híradásokat, a Facebookot, és ha lehetősége van, segítsen a hidegben bajba jutott embereken. Vannak köztük csecsemők, betegek, kisgyermekek, valakik hosszú órák óta várják a segítséget, sokan kint éjszakáztak. Azt gondolom, hogy egy ilyen helyzet az egészséges embert is megviseli és elgondolkodtatja.
Írta: Badicz Adrus, 2013.03.15.
