Tizenkét éves voltam, amikor szüleimtől névnapi ajándékként megkaptam életem első színházbérletét a veszprémi Pannon Várszínházba. Azóta édesanyámmal rendszeres látogatók vagyunk. Így az évadzárás előtt nem sokkal Moliére vígjátékát, a Tartuffe-t néztük meg.
Korábban tanultam róla a gimnáziumban, de bevallom őszintén, nekem nem tetszett… se a szöveg, se a történet. Úgy ahogy maga a főszereplőt is unszimpatikusnak, visszataszítónak tartottam. De ez teljesen más volt… tetszett.
Egy merőben más, újszerű köntösben láthattuk a történetet. A díszlet is nagyon érdekes: a tapéta újságpapír volt és különböző firkálmányok díszítették. A színpadon látható kellékek között megjelent a TV is.
Vicces, humoros jelenetből is volt elég… ilyen volt a bizonyos „fürdőkádas” jelenet, amin mindenki remekül mulatott. Amit viszont mindenképpen kiemelnék, az a Napkirály megjelenése, akit egy fürdőkádban toltak be a színpadra és végigbalettozva a színhelyet, igazságot tett a történet végén. Szövege nem volt, nem beszélt, de mégis mindenki rájött, hogy kicsoda is ő. A jelmeze aranysárga és csillogó volt, ahogy fehérre festett arcán is kiválóan mutatott az aranyszínű maszk. Ajka csókosan piros.
A címre pedig írnék egy kis magyarázatot… az éremnek, mint tudjuk, két oldala van. Én azért gondoltam, hogy ezzel a mondattal jellemezném az estémet, mert ha belegondolunk, Tartuffe borzalmas emberi tulajdonságokkal van „megáldva”, Moliére mégis egy vicces, humoros mázat ad neki… ma este is az egész közönség jól mulatott, nevetgélt az „árulón”.
A konzekvenciát levontam, én ajánlom az előadást, ha valaki egy nehezebb témát, művet humorral fűszerezve a „magáévá tud tenni”. Valamint a színházat is ajánlom, mert nálam évek óta emberségből, összetartásból és szórakoztatásból jelesre vizsgázott a csapat.
Képek: (Fotók: Gáspár Gábor)
Írta: Badicz Adrus, 2013.04.06.
