Mielőtt még nem volt internetem, sokkal több értelmes dolgot csináltam, mint amióta van. Sportoltam, olvastam, kirándultam, most pedig minden reggel leülök a gép elé és nekiállok végignézni egy jó pár oldalt. Jól van ez így?
Az ismerőseimhez képest viszonylag későn, csak 4 éve szereztem be netet. Addig suliban, barátoknál, internetkávézóban csekkoltam a híreket és a közösségi portálokat, majd engem is meggyőztek egy kihagyhatatlan ajánlattal és beszereztem a saját mobilnetemet.
Kényelmesnek roppant kényelmes, de pont emiatt borzasztóan lustít. Azt vettem észre, hogy a barátaimmal nagy százalékban csak csetelek, folyton bújom az adatlapokat és a különböző tartalmakat. Persze rengeteg jó zenével és vicces videóval találkozhatunk, amik pompás kedvre derítenek, és nem is nagyon kell megmozdulnunk, ha valakit el szeretnénk érni. Mikor viszont azon kaptam magam, hogy az egyik jó barátommal facebook chat- en beszélem meg, hogy mikor csetelünk legközelebb, felmerült a kérdés, hogy miért is nem személyesen tesszük ezt?!?
Napokat töltünk a gép előtt
Az érzéssel biztos nem vagyok egyedül. Az átlagos európai állampolgár havonta 23 napon használja a világhálót és 35-50 órát tölt el böngészéssel, 2662 weboldalt látogatva meg – mutatja a statisztika. Felmérések szerint az internetes csúcsidőszakok elsősorban a közösségi oldalak és a videó szolgáltatások használatához köthetők. Vagyis a gép előtt ülve „beszélgetünk” és éljük a társadalmi életünket, illetve a 33×21 centis monitorunkon nézzük a jobbnál jobb filmeket. Persze lehet, hogy valakinek nagyobb a képernyője, de úgy se az igazi.
Minden út Facebookba vezet
Mindeközben pedig azon törjük a fejünket, hogy mit változtassunk meg a profilunkon és kinek milyét lájkoljuk. Hát ez tényleg nem normális. Hol marad a személyes találkozás varázsa és a közös élmények, amikre majd később is szívesen emlékezhetünk vissza?
Ma már, ha találkozunk valakivel, az az első dolgunk, hogy megnézzük a fb profilját: milyen képek vannak fent, milyen suliba jár, milyen csoportokhoz tartozik és milyen alkalmazásokat futtat. Ez a minimum. Ahelyett, hogy azt a lehetőséget keresnénk, hogy ezeket személyesen tudjuk meg, nem pedig egy mindenki által látható és nyomon követhető oldalról. A látottak alapján persze azonnal ítélkezünk is: „Szereti a … előadót/ … filmet?!? Úúú, de ciki…” .
Ki vagyok Én, ki vagy Te?
Mennyi köze van a valóságnak ahhoz, ami rólunk megállapítható egy adatlap vagy üzenőfal által? Hogyan rakjuk össze a magunkról kialakítani kívánt képet? Vajon azok a fiúk, akik például szeretik a női sorozatokat, kiírják ezt az oldalukra vagy csak lájkolunk olyan dolgokat, amikről hallottuk, hogy menő, de valójában nem is ismerjük?
Miért ne vállaljuk, hogy szeretjük mondjuk a rágógumi zenét? Pont ez a lényeg. Ha bejön, akkor bejön. Ez vagyok én, ezt szeretem. Ne csak menőzésből tegyünk ki dolgokat, ha már szorgalmas tagjai vagyunk mindenféle oldalnak, próbáljunk megmaradni magunknál és ne egy felvett arcot mutassunk, akik nem is mi vagyunk. Az e-személyiségünk csak egy alternatív személyiség, nem kellene, hogy a mindennapi életünk ilyen nagy részévé váljon, és pláne nem kellene függenünk tőle.
A virtuális helyszíneken mindenki mindenre kapható, a társkereső oldalakon mindenki szexinek állítja be magát. De előbb- utóbb, amikor mégis feltámad bennünk a vágy, hogy kibontakoztassunk egy-egy frissen szerzett ismeretséget, miben bízhatunk? Csak a szerencsében.
Az élet nem működik ebben a dimenzióban. Ha igazi kapcsolatokra, tapasztalatokra, kalandokra vágyunk, akkor azt nem akarhatjuk csak virtuálisan, a maga fizikai valójában kell akarni és megélni, másképp nem is létezhet.
Viccesnek hangzik, de van már anonim netfüggők klubja is.
