Balázs Péter halála nemcsak egy nagy színész és rendező elvesztése, hanem egy egész színházi közösség és közönség gyászának pillanata. Színpadi, filmes és szinkronszerepei mellett az teszi igazán különlegessé az életművét, ahogyan a Szigligeti Színházból valódi otthont formált: olyan helyet, ahol a színészek és a nézők egyaránt „hazajártak”. A róla szóló sorokból egy szerethető, következetes, mélyen embercentrikus művész képe rajzolódik ki, aki nemcsak szerepeket, hanem több generációnyi közös élményt hagyott maga után.
Színészként a nagy klasszikusok – Hamlet, III. Richárd – és a könnyedebb vígjátéki, kabaréfigurák között ugyanazzal a maximalizmussal mozgott, soha nem engedve abból a meggyőződéséből, hogy a színház a pillanat igazsága. Jellegzetes hangja, karakteres humora, a „Nagy ho-ho-ho horgász” figurája vagy a Poirot-sorozat magyar hangjaként végzett munkája mind azt mutatják, mennyire sokféle módon volt jelen a magyar nézők életében – gyerekkori mesékben, esti filmekben, színházi estékben egyaránt. Az a gondolata, miszerint az igazi cél, hogy ne „Balázs Pétert”, hanem a tiszta embert, a szerep lelkét lássa a néző, pontosan leírja, miért volt ennyire hiteles minden megszólalása.
Igazgatóként 14 éven át tartotta kézben a Szigligeti Színházat, és következetesen azt képviselte, hogy egy vidéki teátrum nem lehet elefántcsonttorony. A színházat közösségnek tekintette: társulatnak, városnak és közönségnek egyaránt, és olyan hagyományokat indított el – mint a Szilveszteri Gála –, amelyek egyszerre jelentettek ünnepet és közös köszönetet ezért a kapcsolatért. Fontos üzenete, hogy a színház valójában az emberekből áll, akiket megérint, ma különösen erős: abban a pillanatban, amikor ő már nincs köztünk, az általa teremtett közösség, a közös élmények és emlékek tartják tovább életben.
Utolsó nyilatkozataiból az a bölcs belátás sugárzik, hogy az élet felvonások sorozata, a színház pedig az a tér, ahol ezek a felvonások értelmet nyernek. Amikor arról beszélt, hogy „addig élünk, amíg a munkánk, a lelkünk tovább él a színpadon”, mintha előre megfogalmazta volna saját művészi testamentumát. Ebben az értelemben most nemcsak egy pálya zárult le, hanem egy olyan életmű vált egésszé, amelyben a szerepek, a rendezések, az igazgatói döntések és a közönség iránti alázat egy irányba mutattak: emberhez szólni, emberként maradni.
Nyugodj békében, Balázs Péter. A taps már nem neked szól majd a színpadon, de minden felcsendülő nevetésben, minden ünnepi gálában, minden mesefilmben és minden szolnoki premierben ott lesz valami abból a színházi hitből, amit ránk hagytál. És amíg ez így van, addig valóban igaz, amit mondtál: a színház – és benne te – tovább él.