Monológ életre-halálra
Úgy, mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló – mintha ünnep volna –
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre –
mint ő, úgy voltam e világgal én.
Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
először és utólszor látod ezt.”
Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom – és mindezt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én a homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.
Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élménybálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal, s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben,
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén
a fenomének örök tengerén.
The post Faludy György: Monológ életre-halálra appeared first on Meglepetesvers.hu.