Jöjjön Heltai Jenő versei összeállításunk.
KÉRDŐÍV
Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőivet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.
Mit fogsz felelni — mert felelni kell! —
Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?
Öreg Marci, jó cigányom,
Szürke madár száraz ágon,
Vedd elő a hegedűdet
Sirassuk a jó időket.
Gyere öreg, ide hozzám,
Huzzad el a kedves nótám,
Egyszerűen, símán, halkan,
Érezzem csak, meg se halljam
Azt a régi magyar nótát…
Tudod-e még? Hogy is volt hát?…
“Szárad a bokor a tetőn,
Haragszik rám a szeretőm…”
Legénykedő, kedves nóta,
Nem hallottam évek óta,
Kiben ez a nóta járta,
Hova lett a pesti csárda?
Akihez sírt a panaszom,
Hová lett a szőke asszony?
Szőke asszony forró csókja?
Elszállt az is, mint a nóta.
Elszállt az is, mint a nóta,
De más világ van azóta!
Régi tüzünk be kiégett,
Vége már a dicsőségnek!
Te is én is megrokkantunk
Hova lett a régi hangunk?
Hova lett a régi kedvünk?
Bizony nekiöregedtünk.
A hegedűd nem úgy szól már,
Nem vagy az már, aki voltál,
Sebaj Marci, így is jól van,
Én se vagyok aki voltam.
Vén költőnek, vén cigánynak
Keze reszket, szíve fáradt,
Le is tesszük már maholnap
Te a vonót, én a tollat.
Elég soká muzsikáltunk,
Szép csöndesen félreálljunk,
A költő is, a prímás is…
Had huzza már egyszer más is!
Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?
Kisasszony napján búcsúzik a fecske,
Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.
Üres a fecskefészek…
Már én sem fütyörészek.
Az ablakomban fázó, bús virágok,
A háztetőn a pék macskája nyávog,
Sarlója fénylik a holdnak,
Most mennek a bálba a holtak.
Kinyílt az ajtó, de senki se jött be,
Valaki némán meglapult mögötte.
Idebent csak a kétség,
Odakint a sötétség.
Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?
- Heltai Jenő: Vallomás
- Heltai Jenő: Csendélet
- Heltai Jenő: Március
- Heltai Jenő: Ősz
- Heltai Jenő: Szabadság
Heltai Jenő – Egy asszony keze
De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszin szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
örök örömökön.
Ó, áldott asszonykéz,
vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre, örökre.
Mikor sirdogálok
Könnyem te töröld le,
Te szoríts marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.
Nagymamácska
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
„Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?”
Nagypapácska fejvakarva
Szól: „Bevallom hát… no jó…
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer… érted, kis bohó?”
„Látod, látod, milyen kár volt”
Mondja most a nagymama –
„Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!”
Szívem falán
Szívem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pirja elvész
S a szived halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szeliden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szived magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
A régi nők
Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres feju kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…..
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban :
“Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig :
“Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy !
The post Heltai Jenő versei appeared first on Meglepetesvers.hu.