Addig őriz a szívem – csodálatos emlékdal a Juverka csapatától(klippremier)

Juverka
Juverka

 

JuVerKa

Addig őriz a szívem címmel Különleges, már-már szívbemarkoló őszinteséggel emlékezik  meg saját halottjáról – s egyúttal ad mindenkinek egy csodálatos emléket Halottak Napján a Juverka, amely egy igazi örömzenészekből – név szerint Ormos Veronika,  Júlia, és Katica és vezetőjük, Beke Csilla alkotta  közösség  egy amatőr kis családi énekegyüttes. Idén immáron 8.születésnapját ünnepli a rákosligeti – a szó legjobb értelmében véve- amatőr, ám nagyon tehetséges énekesekből álló  alkalmi formáció. Képviseletükben  Beke Csilla elárulta: “Idén adjuk nyolcadik karácsonyi koncertünket itt, Budapesten a XVII.kerületben, ahol élünk. (Rákosligeten) Nagyon szeretünk itt lakni Rákosmentén, a koncertjeink szinte mindig a rákoskeresztúri Vigyázó Sándor Művelődési Házban vannak, itt már nagyon otthon érezzük magunkat. (ide jártak a lányok táncolni kisebb korukban) Mi egy abszolúte amatőr zenélő csapat vagyunk, én német tanárként és mentálhygiénés szakemberként dolgozom, a lányok meg hát ugye suliba járnak (Gödöllőre a Premontrei Iskolaközpontba), 13, 16 és 18 évesek. Cserkészkednek, lovagolnak, egyik-másik táncolgat, sportol, és együtt pedig ÉNEKELÜNK. Régóta és nagyon szívesen. De mivel ezerfelé vagyunk az életben, évente egyszer van időnk és energiánk ezt megmutatni a közönségnek, amely soraiban szinte kizárólag barátok, rokonok, iskolatársak, a helyi közösségeink ( a templomi gitáros kórusunk, a cserkészek, a tanáraink, stb,) foglalnak helyet. Van egy-két név, arc akiket nem ismerek – de elenyésző. Szóval ez igazi örömzene és mindenki nagyon nagyon szokta várni ezeket a Juverka koncerteket. Az első ilyenen Katicám (a legkisebb) még csak öt éves volt. Belegondolni is olyan furcsa… A lányok kamaszodnak, nagyon más lelki alkatúak, de ez közös szenvedély. Engem meg nagyon nagy örömmel tölt el, hogy ezt együtt csináljuk, mert a dinamika három kamaszlány esetében nem piskóta, ezt gondolom lehet sejteni. Ezért ez a családi muzsikálás terápiás jellegű is. Amikor nehéz volt szót érteni, hát írtam egy dalt róla és az akkor épp problémás lányommal elénekeltük. Oldotta a feszültséget valahogy, közelebb hozott minket egymáshoz.”

JuVerKa
JuVerKa

A klip kapcsán Beke Csilla édesanyjának tragédiájába adott szívbemarkolóan részletes betekintést.

JuVerKa
JuVerKa

Első kép: Ülünk az albérletünk konyhájában, anyuról esik szó, fájlalja a derekát egy ideje, alig bír ülni, kivizsgálják és akkor meghallom az első diagnózist, ami szinte arcul üt: daganat. Még a folyamat elején vagyunk. Annyifelé ágazhat még ilyenkor egy történet. S bár ennek tudatában vagyok, mégis jeges félelem szorítja össze a szívemet, a gyomromat. Megbénultam hallgatom orvos férjem fejtegetését, már nem is hallom igazán a szavakat. Ez biztos csak egy rossz álom.

JuVerKa
JuVerKa

Második kép: 3 hónapra rá indulunk egy soron következő sokadik vizsgálatra (kezelésre? befekvésre?) az Irgalmas kórházba, anyu már csak vánszorog és egyfajta zsibbadt, lassuló, kicsit zavarodott viselkedés jellemzi, ül mellettem az autóban és azzal, hogy sok az ügyintézni-, menni-, és tennivaló az állapotával kapcsolatban, (még egy kis ideig) megmenekülök attól, hogy szembenézzek a dermesztő valósággal. Most először érzem azt az autóban, hogy én vagyok őérte és nem fordítva. Talán az első tyúklépés, hogy felnőtté avatódjak – pedig már kétéves a kislányom.

Harmadik kép: Még otthon. Utolsó anyák napja. Utolsó anyáknapi virág. Utolsó anyáknapi ének. (már a kétévesemtől is felcsendül az ’orgonaága’.) Utolsó simogatás. Persze már utólag derül ki, hogy ez az volt. Márminthogy az utolsó. S nem utolsó könnyek.

Negyedik kép: A Kékgolyóba lépve benyitok a szobába és szokatlan, félelmetes hangokat hallok az ágy felől. Se odamenni, se elfutni nem tudok. Első gondolatom (mivel váltjuk egymást éjjel-nappal apuval és a bátyámmal), most nekem kell ezt hallgatnom hosszú órákon át. Óriási erőfeszítéssel odalépek és az agyam próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant: milyen egy haldoklót 10 cm távolságból kísérni és úgy jelen lenni, hogy a hangokon túl a személyt érzékeljem. Hatalmas kihívás egy olyasvalakinek, aki először látja testközelből az elmúlást.

Ötödik kép: Várandósan – Julcsival a pocakomban – rohanok apu után, hogy hírül adjam: anyu meghalt, forduljon meg és jöjjön vissza a kórházba. Zokogok, fulladok, hadarok. Ő csendesen rámnéz és idegesítő higgadtsággal azt feleli: „Nincs semmi baj. A halál természetes. Az élet része.” Haragszom rá, hogy mondhat ilyet?! Másnál lehet, hogy így van, de nem az én anyukámnál! Ez a világ legnagyobb igazságtalansága! Hogy tud ilyen nyugodt maradni ebben a pillanatban??? És hogy merészel a nap ennyire szépen sütni? Hogy járkálhatnak az emberek az utcákon ilyen érzéketlenül? Miért forog tovább a Föld??? Szkanderezik bennem a mérhetetlen harag az iszonyatos fájdalommal – melyik öntsön el előbb. ( az utóbbi győzött…)

Hatodik kép: Rengeteg ember a temetésen. „Akarja még egyszer látni?” Kérdi a koporsó mellett álló ott dolgozó férfi. Tétován kutatok az agyamban, hogy akarom-e, akarom-e, akarom-e…. Hirtelen, meggyőződés nélkül döntök: igen. Rezzenéstelen arccal kinyitja hát az ember még egyszer a koporsót, ott fekszik az én gyönyörűséges, bölcs, jóságos, lágyszívű, türelmes, melegséges kisugárzású, engem mindenkinél jobban szerető édesanyám, királykék ruhában, ami az esküvőmön volt rajta és alszik. Becsomagolom valami hátsó agyi kamrába ezt a pillanatot örökre – és nem bánom meg, hogy igent mondtam a sírásónak. Ez (volt) tehát az igazi végső búcsú – állapítottam meg később.

Hetedik kép: Jönnek a sírnál részvétet nyilvánítani az emberek. Többen is megkérdezik: „Amúgy téged nem zavart, hogy Klári nem csak a te anyukád volt, hanem még iszonyú sok emberé is?” Értetlenül nézek rájuk vissza: „Nem, nem zavart. ’Úgy’, csak az én anyukám volt. (Na jó, meg a tesómé. De másképp van egy anya a fiával és másképp a lányával ugyebár….) Kicsit távolról szemlélem, ahogy százak siratják az anyukájukat – velem együtt. (Elmélázom ezen: akkor mi mind testvérek volnánk…?)

Nyolcadik kép: Pár hónappal később fekszem a szülészeten, mellettem a makkegészséges, csodálatos Júliánk. Most kéne örülni. Most kéne boldognak lenni. (az is vagyok nyilván, persze, NYILVÁN!!!) S mégis: bejön a doki, mond valamit és én úgy kezdek el bőgni, mintha sosem akarnám abbahagyni. Az anyukámat akarom!!! Meg akarom mutatni neki! MOST! Ahogy az első kislányomat! Istenem, hát hogy tud egymás mellett ennyire szorosan ülni a boldogság és a boldogtalanság???? Hát így. Ilyen nagyon egyszerűen. Csüccs. Te is itt vagy, én is itt vagyok. Gyere, átölellek…!

Kilencedik kép: Julcsi úgy 8-9 éves. Egy ideje szorong, ha elmegyünk otthonról. Minden alkalommal mintha úgy érezné, örökre elveszítheti a szüleit. Tanácstalanul szemléljük, honnan jön most ez benne? A szakember körüljárja a témát, megtudja a Julcsival való várandósságom körülményeit, hogy anyu ment, s Julcsi meg jött. Terápiás javaslat: „Anyuka, dolgozzák fel EGYÜTT a kislányával az édesanyja halálát!”

Tizedik kép: Juverka koncert 2019. „Anya, mi van, ha elsírod magad? Mert akkor nekem is végem! Ha sírni látlak, én sem tudom majd folytatni a dalt…” „ Julcsikám, annyit gyakoroltuk. Tudod mit, a koncerten nem róla, hanem neki énekelünk. Szép lesz, ne félj! Méltó lesz. Mamika hallja, megérinti majd őt is.”Pszichológus néni, asszem komoly lépést tettünk előre ennek a komoly veszteségnek a feldolgozásához vezető úton ezzel a dallal! Sírtunk eleget, míg próbáltuk – igazi gyászterápia volt. „ Bár nem látom arcod már, a kép mesél. Amit kincsként ránk hagytál, bennünk tovább él. Beépítve itt vagy bennem, s majd ha át kell mennem, találkozom ismét veled! Addig őriz szívem…”

Mivel sokan ismerik (ismerték) a közönség soraiból anyukámat (ismert pszichológus volt, fantasztikus pszichodráma vezető) ezért szívesen vetítettem le nekik róla ezeket a fotókat. Mindenkit nagyon megérintett – ez tavaly karácsonykor volt. Anyukám öccse zokogott a szünetben, alig tudott visszaülni a második félidőre – ez nehéz volt… Mégis azt gondolom, jót tett mindannyiunknak. Az emlékezés is, a sírás is, a képek felidézése is, a szomorúság mellett ugyanis rögtön megjelent a hála érzése: milyen jó, hogy élt, hogy ismerhettük, hogy annyit kaptunk tőle…Hát így van ez…

A kis formáció amúgy korábbról több remek dallal is büszkélkedhet:

Mondd el a véleményed
Dzsí

Mérgező kapcsolatokról énekel Dzsí x MVP Jimmy x LP új klipjükben

Téli versek gyerekeknek