Kolarics Andreára az interneten böngészve figyeltem fel. A tehetséges fiatal énekesnőnek éppen olyan jól áll az operett, mint a musical vagy éppen a popzene.
Mindenekelőtt mesélne arról, hogyan jött az életébe az éneklés, a zene?
Nos, ahhoz képest, hogy most komolyzenével és klasszikus énekléssel is foglalkozom, viszonylag “viccesen”: tizenévesen oda voltam – és tudom, hogy ez borzasztó kínos – Britney Spears dalaiért. A mai napig fejből tudom majdnem az összes korai albumát… Akkor csendben eldalolgattam őket, tizenegy-két évesen hasonló volumenű dalokat írtam, és valahogy fokozatosan elkezdett kinyílni a szemem a világ zenéi felé. Konkrét éneklésről sajnos még csak a templomi kórusban volt szó, de akárhogy is: imádtam ott állni a sok kicsi társammal és annyi vékony hang annyi szólamot szólaltatott meg egyszerre… Innen maradt többek között vissza a klasszikus vonal.
Mit gondol, kitől örökölte a zenei vénát? Voltak énekesek, zenészek a családjában, vagy esetleg a felmenői között?
Egyetlen forrás lehet, méghozzá a nagymamám, Tasnádi Kamilla, aki szintén koloratúr szoprán, és amíg a családalapításra nem adta a fejét, nótaénekesnő volt. Neki köszönhetek minden pillanatot, ami zenével kapcsolatos.
Korán felfedezték a tehetségét? Hogyan történt mindez? Mesélne erről?
Tizenkét évesen – a kórusok és szolfézs mellett – kikönyörögtem édesanyáméktól, hogy hadd járjak egy popzenei képzésre, ahol egy furcsa dalválasztás folytán megkaptam az Elisabeth musical Az már nem én lennék című dalát. Ez nem Britney volt, nem tingli-tangli, nem pop, nem eladható… Most bagatellnek tűnhet, de tizenkét éves múltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy olyan fel nem szabadított érzések lappanganak bennem, amit csakis a színházi zenei műfajok tudnak a felszínre hozni. És a “nagy felfedezés” is ezután történt. Édesapám ugyanis nem nézte túl jó szemmel az énekelgetést, mondván: komolytalan. Aztán véletlenül meghallotta ezt a dalt és onnantól kezdve ő is a végletekig támogatott. Szóval ezt a bizonyos “felfedezést” én tőle számítom. Sok szakmai sikerben volt azóta részem, reggelig sorolnám az ismert neveket, akik újra és újra felfedeztek maguknak, de az első számú az volt, amikor apa először tekintett rám sikerélményként. Ilyen „felfedező” volt Bangó Margit, akitől rengeteg lelki töltetet, szakmai tanácsot kaptam. Kuti Róbert prímás, Berczelly István operaénekes, Fejes Szandra, Mihálka György, Diószegi Kiki, Molnár Judit, Garda Zsuzsa énekes- színészek, Rakota Mónika közönségszervezőnek köszönhetően ismertem meg sokukat. Mestereim, barátaim és segítőim voltak többek közt: Csuka Mónika, Kalmár Éva, Borbás Gabriella, Komarniczki Zita, Axmann Péter, Pankotay Péter, Ruzicska László, Véber Gábor, Bednai Natália, Zsurzs Kati, Czékmány Anna, és még néhányan, de bizonyos vagyok benne, hogy ha bármelyikükkel szóba elegyednék a napokban, ugyanonnan tudnánk folytatni a beszélgetést, ahol anno abbahagytuk. Csodálatos emberek egytől egyig. Van, akiket versenyek folytán ismertem meg – zsűriztek vagy versenytársaim voltak. Van, aki tanított, aki segített lelkileg, szakmailag valamilyen módon, és van, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
Immár hagyománynak nevezhető, hogy az Ön tolmácsolásában csendül fel a magyar Himnusz a Budapest-Honvéd hazai mérkőzésein. Hogy jött ez a lehetőség? Mesélne erről bővebben?
Szintén egy rokonnak köszönhetem, hogy negyedik éve éneklem minden bajnoki meccs előtt a Budapest Honvéd FC gyepén a Nemzeti Himnuszt. Nem is akármilyen rokonnak, a nagypapámnak: Kolarics Ferencnek. Édesapám szervezésében Mr. Hamingway, a Bozsik Stadion és a Honvéd tulajdonosa meghallgatott engem néhány éve és meghallva, hogy ráadásul a nagypapám a Honvédnál volt segédedző, játékos, rövid győzködés után rávettek, hogy egyszer énekeljem el a Himnuszt. Sokan kísérték figyelemmel, nekem kezem-lábam remegett, de sikerült: Magyarországon először tettük rendszeressé, hogy minden alkalommal élő egyenes adásban hangzik el a Himnuszunk. Ráadásul minden alkalommal – a művészet szépségeként – teljesen más. Minden alkalommal abban a pár sorban és légvételben kell teljesíteni és lelket önteni a játékosokba úgy, hogy ne unja el magát a közönség, és ne hozzak szégyent a papára. (Nehezebb feladat, mint aminek látszik!) Sajnos ő ezt már nem érhette meg, de ahogy mindig mondjuk apuval meccs előtt: biztos, hogy hallja. A dolog szépsége, hogy egyetlen alkalom se volt még, hogy legalább ketten-hárman ne jöttek volna oda kezet rázni, megölelni, megpuszilni, gratulálni, sőt! – egyszer még autogramot kérni is. Az idős bácsi ráadásul, aki kérte, egy régi albumot nyomott a kezembe, amiben megannyi játékos és híresség szignója mellett ott állt már Kolarics Ferenc autogramja is! A papáé. Majdnem elsírtam magam, amikor aláfirkantottam a saját nevemet. Leírhatatlan érzés volt, ahogy minden hasonló alkalom az.
Átböngészve a videóit, az rögtön szembetűnik, hogy zenei irányzatban otthonosan mozog: a musical legalább olyan jól áll Önnek, mint a könnyűzene, vagy épp a Himnusz. Melyik vonalat érzi igazán magáénak?
A fentiek fényében tartozom egy óriási vallomással: mindegyiket. Egyszerűen – még ha pisztolyt tartanának is a fejemhez – sem tudnék választani köztük. Ugyanazon az egy napon gyakorlom egymás után a Hunyadiból Mária Cabalettáját, az Asszony összetört a Csárdáskirálynőből, a Funny girl Komplett sztárját, Disney mesék dalait, Frank Sinatra,- és Elvis-slágereket, Reba McEntire country slágereit, Lady Gaga sok jazzesebb dalát, aztán néhány Demi Lovato slágert, és igen, a mai napig néha pihenésképp pár Britney tingli-tanglit is. Ami pedig a legijesztőbb az egészben, hogy sosem fogom elégnek érezni azt a 4-5 különböző technikát, ami megköveteli ezt a fajta gyorsváltást.
{youtube}NbmlHjjClf0{/youtube}
Verseket is ír, nem is akármilyen sikerrel…
Igen, a mai napig írok verseket, sőt, az epika és a dráma műfajában is igyekszem alkotni valami érdemlegeset. Hogy egy-egy példával éljek, év elején a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem első díját vittem el Kórtermi Capriccio című darabommal, most decemberben pedig a Jelen Vagyok Tehetséggondozó Egyesület pályázatán kaptam meg a megtisztelő első díjat, vers kategóriában. Azért az év két végpontját jelöltem ki, mert az irodalmi ténykedéseimnek hála alig tudnám felsorolni azt a sok kedves embert és támogatást, amivel szembesültem író-szárnypróbálgatóként. És – a témánál maradva – zeneileg is sokat segít nekem a költészet, hiszen dalszövegeket is felemelő dolog írni. Noha mostanság jobbára angolul szoktam… de ez sem gond, ez is egy időszakos próbálkozás az önkifejezésre.
Angolul? Talán szélesebb rétegekhez szeretné eljuttatni a gondolatait? Vágyik egyfajta nemzetközi –akár csak rétegeket célzó – ismertségre? Vagy egyszerűen csak így könnyebben jönnek a szavak? Azért is kérdem ezt, mert általában azt szokták mindig mondani, hogy ha valaki magyar, és magyarul, azaz a saját anyanyelvén énekel, akkor jobban “átjönnek” az érzések. Ön hogy van ezzel?
Kicsit mindhárom. Egyrészt én nem arról írok, hogy “kisütött a nap, amikor megláttam, de mikor elment, eleredt az eső”. Ez a fajta… művészet engem kifejezetten taszít. Olyan társadalmi és néha lélektani dolgokat próbálok feszegetni, ami sajnos nem szólhat mindenkinek egyszerre, de akinek szól, az hottentotta nyelven is meg fogja érteni. Másrészt azért, mert igen, az angol lássuk be egy hihetetlenül dallamos és gördülékeny nyelv, és mint 21. századi fiatalnak, nekem is ez a gördülékenység tűnik roppant vonzónak. Három nyelven tanultam (angol, német, francia és az opera miatt kicsit olaszul is…) de mind közül az angol az a nyelv, amiben tudom, hogy meglelem a hidat a többi nemzet felé is ebben az elangílusodott világban.
Ha pedig valami magyarul sem jön át, akkor ott nem a nyelvvel van a gond. Hallgassanak az emberek Chopin zongorajátékokat, Erkelt, Beethovent, Csajkovszkijt… Ne operákat, hegedűversenyeket és nagy orchestrára – zenekarra, a szerk. – írt darabokat! Beszélnek a hangszerek! Beszélget a brácsa a fagottal, és mindig másról. Ehhez nem fül kell, hanem lélek, és érdekes módon bármiféle nyelv nélkül.
Hozzáteszem: nálam jobban senki sem imádja a szóvicceket, és az ízes, magyar beszédet, a nagy magyar költőket és a dalainkat, de nem csak ebből az országból áll a világ. Sosem fogok elköltözni innen, de ha valaha többek közt dalszerzésből fogok megélni – adja ég! – biztosra veszem, hogy 2-3 idegen nyelven is meg akarnak majd szólalni a dalaim.
A jelenre visszatérve, hogyan, mivel telnek manapság a napjai?
Jelenleg a Shakespeare Színművészeti Akadémiára járok, ahol a prózai színház rejtelmei mellett a musical, az operett és az opera irányában is elég jó képzést kapok. Magánénekre Komarniczki Zita énekesnő tanít, szinte ijesztően jól, a korrepetítorom pedig egy fantasztikus ember: Axmann Péter tanár úr. Ők a zenei apukám és anyukám.
Ha most megkérdezném, hogy milyennek szeretné látni magát 10, vagy éppen 20 év múlva, mit válaszolna? Szóval, milyen vágyakat, álmokat, terveket szövöget magában Kolarics Andrea?
Filantrópnak. Van egy elméletem, miszerint, ha minden okkal történik, akkor az okot magunknak kell megtalálnunk és beteljesítenünk. A sorsnak és a családomnak hála rengeteg olyan kapcsolat, képesség és – teszem azt – tudás birtokába kerültem szerény húsz évem alatt, amit úgy hiszem, ok nélkül nem osztogatnak az univerzumban. Kérkedésnek tűnhet, de az emberek nem tudják, hogyan állok ki minden alkalommal a színpadra, festek meg egy képet, írok meg egy dalt, vagy hogy milyen gondolatokkal írok meg egy-egy könyvet, verset: ez is csak egy lépcsőfok ahhoz, hogy ha majd nekem sok lesz abból, amit adhatok, akkor adni is fogok belőle. Tíz év múlva sikeres akarok lenni, mint valamennyi műfaj képviselője, húsz év múlva pedig elhanyagoltan, fáradtan az önkéntes kollégáim körében annak a központnak az aulájában, annak a központnak a megnyitóján, ahol rászorulókon, gyerekeken és hajléktalanokon segítünk. Közösen, érdek és felhajtás nélkül. Sajnos, ahány stadion és bevásárlóközpont épül manapság, csak a fele összegéből fent tudnék tartani öt ilyen intézményt, de amíg ez nem változik – márpedig nem fog – addig nekünk kell tennünk az utcán ragadt embertársainkért. Remélem, ez az interjú is az odáig tartó lépcsőfokok közé fog egyszer tartozni.
Így legyen!
Megígérem, hogy így lesz!
Köszönöm szépen az interjút!
Széles L. Gábor
2014.01.03
