Koncz Zsuzsa neve mára fogalommá vált: számára a dal sosem pusztán szórakoztatás volt, hanem eszköz, hogy kimondja mindazt, amit egy korszak sokszor csak suttogni mert.
Hangjában egyszerre van jelen a lírai érzékenység és az a csendes, mégis hajlíthatatlan tartás, amely miatt a közönség nemcsak énekesnőként, hanem erkölcsi iránytűként is tekint rá. Nem alkalmazkodott a gyorsan változó divatokhoz; inkább hagyta, hogy az idő igazolja, az ő útja a következetességről, a szövegek iránti tiszteletről és a közönség megbecsüléséről szól.
Dalai sokaknak jelentenek kapaszkodót: egy-egy sorban ott van az elvesztett fiatalság, a csalódások, a ki nem mondott tiltakozások és az apró, de mégis kitartó remény. Előadóként mindig hagyott teret a hallgatónak is – nem ráerőltette a saját értelmezését, inkább kinyitott egy világot, ahová bárki beléphetett a saját történetével. Színpadon sosem harsány, mégis uralja a teret; jelenléte abból az erőből fakad, hogy minden gesztusában és minden hangjában érezni: amit énekel, azt komolyan gondolja.
Pályafutása során többször is bizonyította, hogy a művészet nem külsőségekről, hanem belső tartásról szól. Nem engedett azokból az értékekből, amelyek számára fontosak: az emberi méltóságból, a szabadság iránti vágyból, és abból a hitből, hogy a dal képes összekötni embereket, generációkat, sőt néha még szakadékokat is áthidalni. Az idő múlása vele kapcsolatban nem veszteséget, hanem rétegződést jelent: minden újabb korszak, minden újabb fellépés tovább írja azt a történetet, amely nélkül a magyar könnyűzene ma egészen más lenne.