Latabár Kálmán 1902. november 24-én született Kecskeméten, egy olyan színészdinasztiába, ahol a színház szinte családi nyelv volt: nagyapja, apja, majd fia is a színpadot választotta. A fiatal Latyi Rákosi Szidi színiiskolájában tanulta a mesterség alapjait, 1922-ben pedig táncos komikusként lépett először színpadra a Várszínházban, már ekkor magára irányítva a figyelmet különleges mozgáskultúrájával és ritmusérzékével.
A Fővárosi Operettszínházhoz kötődött igazán az élete: 1945-től haláláig itt formálta meg emlékezetes szerepeit, Bónit a Csárdáskirálynőben, Menelaoszt a Szép Helénában, Froschot A denevérben vagy Nyegust A víg özvegyben. Ezekben a figurákban egyszerre volt bohóc és finom jellemábrázoló, a könnyed énekes-táncos komikum mögött mindig ott volt egy okos, érzékeny színész.
Filmes pályája a harmincas évektől bontakozott ki, a Sportszerelem, az Állami Áruház, a Mágnás Miska, az Egy bolond százat csinál vagy az Egy szoknya, egy nadrág a magyar filmtörténet klasszikusai közé kerültek. A kamera előtt ugyanazt hozta, mint a színpadon: virtuóz „ügyetlenségét”, félszeg mozgását, méltatlankodó hanghordozását és azt az emberközeli humort, amelyen a gyerekek és a felnőttek egyformán tudtak nevetni.
Munkáját már életében a legmagasabb állami kitüntetésekkel ismerték el: 1950-ben Kossuth-díjat kapott, ugyanabban az évben érdemes művész lett, majd 1953-ban a kiváló művész címmel is kitüntették. A siker mögött azonban kemény munka állt: legendás rögtönzései valójában kíméletlenül pontosan begyakorolt pillanatok voltak, sosem bízott a véletlenre egy poént.
Élete utolsó éveiben egyre súlyosbodó cukorbetegséggel küzdött, amelyet a színészi pályával járó stressz és rendszertelen életmód is terhelt, végül 1970 januárjában hunyt el Budapesten. Halálhírét a televízió is kiemelten közölte, egy egész ország gyászolta a nagy nevettetőt, akinek filmjei és színházi felvételei ma is megőrzik azt a szelíd, emberséges humort, amely Latabárt nemcsak komikussá, hanem legendává tette.