Mikor esténként buszozom haza – a százötössel általában – és a Lánchídon gördülünk át, rendszeresen nézem az utastársaim arcát a fel-fel villanó fényekben. Mindenki fáradt, és komoran bámulnak maguk elé. Mert hosszú napjuk volt, mert korán keltek, mert ha végre hazaérnek, főzni kell, lefektetni a gyereket, vagy dolgozni még egy kicsit, hiszen néha hazavisszük a munkát, vagy csak lezuhannak a tévé elé, és megpróbálnak egy picit relaxálni a holnapi korán kelés előtt.
Nem gondolunk bele, hogy egyáltalán az, hogy fáradtan hazamehetünk, hogy van egy életünk, aminek van egy rendszere, hogy van kihez hazamennünk, vagy egyáltalán van hova – ezek A teljes cikkért KLIKK!
: Masni
Mondd el a véleményed
