Nagy László – Rege a tűzről és jácintról
Nyári arannyal, gyönggyel, vérrel
jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve,
hanyatt dülnek a dérverte szérün,
küllők vicsorognak a csillag-körökre.
Fejjel lefelé vadnyulak lógnak,
puha fülük lekókad, vér cseppen olykor,
– anyaföld, édes, most keserű vagy, –
szálka foguk kilátszik, orrukon fintor.
Édes szüleim, nektek már ősz van.
Ősz van, a tapsikoló örömök holtak,
kötött bokával, földmorzsás orral,
akár a vércseppentő vadnyulak: lógnak.
Érzékeitek, jaj, sokat tudnak:
hószaga van a szélnek, jön a tél rátok,
fehér hegyláncot felhők idéznek,
halálcsipkésen úsznak a látomások,
ezüstpalástok, rojtok ragyognak,
ezüstpapírból angyalka-fejes-szárnyak –
édes szüleim, vissza se néztek:
Nekimentek némán a zászlós halálnak!
Várjatok, ne fussanak azok a lábak!
Borzongok én a harangbongástól,
gyászpántlikáknak susogásától, sírtól,
a szívtől, ha a bomláshoz pártol.
Holt szivetekkel nem tudok társalogni
s lesz kukaságom hűtlenség, vétek,
sivár s halálos térképét a hiánynak
új kontinenssel ne növeljétek!
Tudom én: életetek bánat, alázat,
másért lökődik fényre a magzat –
vénségetekre vigadnotok kell, aztán
jöhet a végzet és behavazhat.
Szél fúj, a zengő ablakok alatt árnyak:
hanyatlanak a megvert virágok,
zarándokok a csillagok fényporában:
bajosan sok-sok vadliba gágog –
várjatok, ne fussanak azok a lábak,
sütkérezzetek koholt mesében,
vadludak s dörgő csillagok nagy siralmát
csak magam értsem.
Ne rejtőzz, ne rejtőzz
apám a berekben,
jövök ide énekeddel,
torkodból vettem,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Berek-éjjeledből
bujj ki pogány-fajta,
itt süt a nap, ide gyere
bánataim atyja,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Új királyka nem vagyok,
nem szent-öklű István,
aki téged halas vizzel
keresztelni kíván,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Nem dagasztja rétedet
dög rajnai csődör:
töke harang, haja bontva
piros vérözönből,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Nem indulok ellened
kalodával, karddal,
vaskobakos lovagokkal,
papos zivatarral,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Nem akarok, nem akarok
nyúzni pogány-irhát,
nem tömök orrodba tömjént,
köldöködbe mirhát,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Fejteni a márványkövet
hóka fehér fejjel,
haskérgeddel fölemelni
szentegyházat nem kell,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Fiad van itt, a nagyobbik,
májad mitől reszket?
Csak a csikó-lovam szárnya
csapkodja a berket,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Érted nyihog, érted figyel
mezítlen fejével,
táncol érted, pázsitodra
tajtékosan térdel,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Egyedül van iszonyúan
aki itt ül rajta,
tenyeremben szívem sajog:
fejedelmi alma,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Árdeli hold az én mellem,
a homlokom új nap,
űzött vesém két üstökös,
a fogam csillagzat,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Ne akard, hogy ríjjak
mint fia-oroszlán,
ó, a havas fejedet
fordítsd hozzám,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Makacs szivemet az élet
a tiedhez kösse,
mert a halál csak a csontot
egyezteti össze,
haj rege rege rege,
haj rege rajta!
Hol a kép, hol az a felséges, titokzatos?
Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos?
A csípő, amit az Isonzó nem tudott elragadni?
A hajdani férfi eltűnt, maradtak romhalmai.
Mert pillantott az idő, a vadkevély test megtöretett,
biztonságát az idő zúzta, dinamit a bazaltkövet.
S jaj a szelídség puha galambszárnyát megkapta végül,
alatta olyan telket, hol a végzet is szépen megépül.
Mit kell megérnem! Karomnak te kisded lettél papa,
mint unokád, mint annak a kaucsuk játékbaba.
Ó, te behorpadt arcú, kinek megmerevül mosolya!
Mikor ásítasz, recseg a fej, a kicsike csontpalota.
Oka lehetek én is! Talán akkor omlott le minden,
mikor lefogtam sujtó öklöd erővel, mégis szelíden.
Most fáj nekem, hogy a tél a szájába veszi ujjaid,
szuroksötétre rágja, lilára a körmök holdjait,
fáj nekem, ha az ujjak ügyetlenek már a gombhoz,
fáj, ha az elme úgy hiszi: kötöz, pedig oldoz.
Ez az ember nem enyém, nekem az kell, aki voltál,
vesd le a vénséges álcát, állj elém kegyetlen oltár,
te, akit aranyoz folyton az asszony esedezése,
akitől a gyermek fél, de ha nem volnál jobban félne.
Markomból üsd ki a bicskát, suhogtass nyírfagalyat,
nehogy az apját megölje, idomítsd rossz fiadat.
Rágd a számba, hogy nálunk törvény a hűség, a jóság,
hogy aki a sátrát eladja, megveszi koporsóját.
Nekem most ő kell, aki voltál: vesét szorító bíró,
sohase fuvolás dajka, de mindig nyugtalanító,
aki a legszebb örömét könny nélkül eltemeti,
mert földrengést hoz a szíve, ha engedi rendíteni.
Tömör vasoszlop, tartod a mennyet, ne csukódjon a földre,
szádat feszíti valami dúc, hogy csókra ne álljon össze,
de kölyökmancsomat megfogod, rámfut az áram szilajon,
vagyok ér-szállal izzó fénytest, fényudvarom a bizalom.
Férfi-orcádat mutasd meg, a nyár gyehenáján rekkenőt,
havas erdőben karodat, a farönköt megemelőt,
ott pillogok a tűznél, sasok lesnek rám jajgatva,
hozd el a kocsmás éjszakát, horkold szagát a hajnalba,
hadd lebegjen a lelkem a szétszórt gúnyán, a csizmákon,
melyek mint öreg lófejek árván remegnek egymáson,
hozd el a másnapot megtöltve bús vezekléssel,
akkor mindenki gyászol, mindenki csöndben ebédel,
a téli estekbe mormolj betyár-legendás álmokat,
kápolnafehér lányaidban muzsikáljon az ámulat.
Okos a te bicskád, sípot gyárt eleven ágból,
furulyát bodzafából, nyári hegedűt a nádból,
tanulok tőled, te ezermester, ó, mennyi szakmát,
bábosok vagyunk, kötelet verünk, kötjük a kaskát,
bárddal szólunk a fának, árral cipőnek, lókantárnak,
foltot a lukas kannára kezeink zengőn kalapálnak,
ne sírjon, anyám ne sírjon, faragok neki játszva
szilből fakanalat: aranylibalábat fazekába,
e rongyos Pannóniában kertészek mi vagyunk, tudod-e?
Ojtunk rózsát pirosat, nehezebbet mint Krisztus feje,
párizsi almát a vadba, – körmünkön szent a villám,
barackot ád a kökényfa, ha kinyitom gyöngyház-bicskám.
Jaj, most meg kaszával vágjuk haldokló tehenedet,
szarvát üti a földbe, kínjában a tőgy megeredt,
viszi a téli hajnal, úszik a légben hanyatt,
fűkörme, csülke a csillagrögökön meg-megakad,
világgá nő e hulla, farka, mint a Tejút, habos,
létünket húzza, föl is rikoltasz: irtózatos!
Barmok bolondja, bálványozója, csak velük játszol,
nagy deres gyermek, ledőlsz eléjük, bölcsőd a jászol,
fejedet a ló állkapcsa csintalankodva bekapja:
almán a csecsemő szája, ártatlan játszik rajta.
Lopakodj előttem, számtól a babot is vedd el:
lovaid ne ragadjanak sárba a csöpp szekereddel,
mert neked igen édesek, álmodban a lovak istenek,
a törzsnevek a lovak csillag-térképén nyerítenek,
ahogy a csillagász fölmutat: Orion, Mezartim, Szíriusz,
tudod te, milyen a Gidrán, Furizó, Arabs, Nóniusz,
nézd: fejemen a piros csákó, csődörrel jár a fiú,
lógok a gyihos állat nyakában, két karom vaskoszorú,
táncol a fekete sárkány, neki a táj kicsi sátor,
ó, ez a tündérkertes, ordító Báthori Gábor,
buja arkangyal, rubin-buzogányos, vinnyog az égre,
ágaskodik, a tüzes hús-oltárt szorítja térde,
lefordul picit nyerítve s tova lép, sörénye lobban,
szérüjén a kéjnek hever a tajték nagy darabokban,
s fehér ingem rongyos, véres, halálomért, mondd, ki fizet?
Mondod: igyunk rá, szép az áldomás, fogjunk kezet,
mutatod: tank-roncsok, lókoponyák ormai ragyognak itt,
s szép lesz, ha a napra hetven udvarból csikó nyerít.
Igyunk, mert hóbortod megigéz: füvekhez nyűgözöd szívem,
mert ott kuksolok én sírva tulipán-börtöneidben.
Igyunk, mert ezüstös a rozs, mert vándorol az illat,
mert hóharmat hulltán a meggylevél halálra pirkadt.
Igyunk a Húszévesre, kit az irtózat még alig árnyal,
még sóhajom lehelet-gyenge, mint kövön az árvalányhaj.
Igyunk csak, ittasodjunk, pöszén beszéljünk, mint a gyermek,
bajodra a mámor fái rákelepelnek, gyöngyöt vetnek.
Igyunk csak, ittasodjunk, valami hív engem, érzem,
veled maradok, mégis mondod: elment az én kis vitézem.
Fogsorod alá, anyám, az évek
aknácskáikat sunyin beásták,
omoltak szádban a márványbástyák,
csavarták hajadat csuklóikra,
gyöngyház-forgóid forgatták kínra
az évek, mama, az évek
az ég tornyában himbáltak téged,
kihallgatták a szívverésed,
elmerítettek a csend vizében,
kihallgatták a szívverésed,
páva-álmodra fegyverük dörrent,
sikolyod volt ruganyos ágyuk,
zsoldjuk a könnyed,
édesanyám, ne nézz utánuk!
Fájdalmas asszony, fájdalmak orma,
málnás hegyoldal, itt vagy kifosztva,
összetaposva.
Tagjaidat már hóharmat szívja,
aranylankáid barnával, kékkel,
vasfeketével vannak beírva.
Ó te ki voltál, jaj te mi lettél?
Mért is születtél
te Árva,
te isten kislánya!
Tisztább vagy te a pilléző hónál,
koldusabb annál, ki mérget kortyol
s lilán a halál szelében kószál!
Mindent megadtál, nincs számadásod,
vallásod és az iszonyú isten
meakulpára s vad könyörgésre
ne kényszerítsen.
Tartozol te a Mélynek,
rengeteg éhes elemének!
S a harcnak nem lesz vége:
ébreszt a törvény új létezésre,
te Halhatatlan,
zsendülsz és pendülsz ezer alakban,
veled a kín is halhatatlan.
Jácint vagy? Csülkök vernek.
Csipkefa? Lángok dőzsölnek benned.
Ablak vagy, anyám? Biztos bezúznak.
Hát ne siess,
ne kerekedj útnak!
Elkapom a szoknyád, visszahúzlak,
visszarántlak.
Még a trombiták aranycsordái
bársonyban méláznak.
Nem hív semmi,
nem küld senki.
Csücsülj szelíden s én mint álmomban:
hiszem, van erőm varázsoláshoz.
A versem érted kiáltoz.
Okádok sziklát, a trombitákat
lapítom: puffadt aranyhüllőket.
Halálangyalok fuvalkodhatnak:
dühös kutya a pehely-dunyhákat,
szívem széttépi őket.
Hallgassatok ide, dolgok, növények,
baj-szövevények, jaj-vetemények.
Hallgassatok ide bolond plakátok,
végzések, idézések:
kisszéken itt ül,
az ég alatt aláztatásba gúzzsadt
az én anyám: Vas Erzsébet.
Bántani tilos, mert elmegy,
elszáll zengve,
ahogy menyecske-sörénye a csendbe.
Serénység, vad kötelesség,
virradatkor mennydörgő ostor,
anyámat ne riaszd:
harmatban rohadj el sudarastól.
Üres vödrök, hordók, bödönök,
kongó vagonok,
ne ordítsatok a mamára,
gurulva távozzatok.
Elég volt,
a robot elég volt,
verejtékéből tömörödve,
akár a jég-fényes alpesek,
sóhegyek ragyognak körülötte.
Ó, te szomorú, idehallgass!
Kék-eres bokádhoz leborúltam,
sírok helyetted, háborgok érted,
megfeszülök érted haragomban!
Akarom: ne zokogj,
akarom: sugarasodj,
mosolyoddal, mint arany-csipesszel
fiad a porból egy csillagra tedd fel,
te, anyám, te,
minden varázslók döbbenete,
örömöd engem elhoppol
iszonyatból, árnyakból,
de a jajod, a jajod, a jajod
meggyilkol!
Jaj, a lagzinak vége, megtörték menyasszony-arcom,
siklatják szívemet szánon, két görbe kardon.
Jaj, az országút dombok farára csavarodott
menyasszonyi fátyol, sírástól csonttá fagyott.
Jaj, csupa zuzmara-oltár ez a világ,
jegenye-gyertyák ormán varjú-fekete láng.
Jaj, hova lettetek pirkadatszínű lányszalagok?
Nád-ostornyélen, paripák hajában sivítatok.
Jaj, engem korán eladtál, én anyám, én istenem,
vaskígyó a kontyom, beszakad alatta kislányfejem.
Jaj, amikor megszoptattak, mérget adtak volna,
fürdetéskor dobtak volna tüzes lobogóba.
Jaj, amikor elringattak a rezgő bölcsőben,
rengettek volna engem a mélységes földben.
Jaj, a menyasszonytáncra bánatom virradatán
nem jöttél ki a katonasírból, fejbelőtt édesapám.
Jaj, a pirosfejü gyufa-baba játszani igenis jó,
szaloncukor aranya az inge, kisujjam kis vasaló.
Jaj, most meg ordító gyerekeket csinálnak énnekem,
istenem, lehet-e nyugalmas nappalom, éjjelem?
Jaj, te idegen hatalom, lesz-e benned irgalom?
Rázkódó csengők esedezzetek: irgalom, irgalom!
Szól a csengő, csontházában zihál a ló-tüdő, hallod-e még?
A pata-verte havat, a párát, a habot látod-e még?
Érzed-e, kihűl a tégla, dermed a te rózsás talpad,
násznagyok szivarhamuja borítja elcsempült ajkad.
Sugár-szobába: vígságba ajtót nem nyitnak megelőzve,
toloncolnak, toloncolnak téged fullasztó levegőbe,
szívednek tű a hideg tekintet, eszi vihar a fészked,
héja, héja, héja hallgatja gilicepihegésed.
Vérkörödből kitörtem, aranytálat öleltem én: a napot.
S tudd meg: az éles bába-olló nem nyírta el a kapcsolatot.
Riadalmadhoz kötve vagyok, veled rázkódok és vivódom,
jaj nekem, táplálsz te engem elrejtett köldökzsinóron,
süvít közöttünk, kontinensek közt óceánalatti kábel,
minket egymástól iszonyú olló: csak a halál vág el.
Hitted-e, mikor vérszirmos ágyán a Boldogasszonynak
ketten feküdtünk már s a fájdalmak elódalogtak,
hitted-e, hogy a fiút, akit szorít a pántos pólya
a mindenség szorítja majd s a sorsod is eldalolja?
Mama, ugye szép, hogy a szívecske, meg a kisököl ikrek,
így növekednek, s nem az ökölnek, vitéze lettem a szívnek.
Jó ha van bennem, teáltalad van, véreddel adtad, Édes,
gonoszságaim irtottad csókkal, felséges száju Édes.
Léleknek, testnek orvosa, anyám, tündéri doktor,
bort cseppentettél fájó fülbe, a világ csendült meg akkor.
Emlékszel? Éles tavaszi szél fúj, hízik, dagad a víz,
s jaj, mint a tüskés futórózsa, csapkod a difteritisz,
ablaküveget karmol, anyám, a lelked is reszket,
ragasztani kell a házra rikító piros keresztet.
Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények,
fogait nem: a hóvirágok karéjban nevetgélnek.
Csodákat ád az ablak, csillag-halakat zabálva
úszik a virradatban a léghajó, dörgő bálna.
Ó, a mi ablakunkon észak vetülő pírja
úgy sajog, mint másnak a vérnarancs selyempapírja.
Villanydúc: gyertyatartó, én a mezítlen angyal
karolom s az áram-zugást fülelem áhitattal.
Veszett kutya a vetésben, – jön a hír kódorogva,
s egyszerre pezsgő dűh-hab az orgonák szagos bokra.
Emlékezz csikófiadra, ott függ a jászol
kötelén, szájában fűvel kéken harákol.
Vércsefészek az égben, fölmászok, ággal vesződök,
s pirinyó kölyköd vérszeplősre verik a csőrök.
Játszok: kis püspökök a kifordított pipacsvirágok,
glória, glória, megeszem őket s pirosat hányok.
Játszok: torkomra fut a fillér, orromba döf a lúdtoll,
játszok: a halnyelü kiskés véremben lubickol.
Csikókon, bikákon cikáztat engem a virtus,
játékból korábban izzadom a vért mint Krisztus.
Nekem a játék nehéz ajándék, sose lesz vége,
most is csak játszok, s látod, könnyel fizetek érte.
Ó, a herceg-kurvához vonul a flóra seregestül,
délről a pálmák kiszakadnak és jönnek gyökerestül,
kazalban a rózsák, lelküket sírják fiolákba,
kuncogására aranyalmává ikrásul álma,
zuhannak aranyfácánok, vérbojtos csőrrel kimúlnak,
miatta döglik a párduc, kígyók kinyúlnak!
Szépséged hiába, irígyen hiába repednek
a márvány-vénuszok, ha mozdul derekad, melled,
piócás mocsárban térdig mosod mélán a kendert,
töröd és tilolod éjjel, mint akit az isten megvert.
Hiába a sóhaj, kamatra nem elég, oda vér kell,
bódulatodban bankárok ütnek esernyőnyéllel,
fehérmellényben Aponyialbert, ártányfar-képe löttyedt,
óraláncára köti a három pityergő kölyket,
s a banyák, e büdös babukák, akik a buktát,
fánkot, csibecombot a vánkosuk alá dugják,
rajtad vihognak, tátogva körülcsoszognak,
tüzes dárda a nyelve a kis gonoszoknak!
Téged a zsarnokság, ármány szüntelen ijesztenek,
neked a sárga árvácskák is rettentő tigrisfejek!
Ó, a rémület örök hazád lett, abból kilépned
aranypecsétes vízum, anyám, nem adatott meg néked,
mert nem elég, nem elég, hogy a bánat beárnyékol,
őrli békédet csillagok malma, molnár a téboly.
Kerubok, szeráfok, zendülő angyalbrigádok,
Máriánál is tisztábbat, szebbet mért nem imádtok?
Mért nem óvjátok anyámat? Karddal, tőrrel,
sikongva, mint a vívók víjjatok a piszkos erőkkel!
Nem, nem! A mennyei karhatalom süket és vak lett,
fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett,
korhadt tollseprü-szárnyat rágnak a molyok lárvái,
édesanyám, az égbeliektől mit lehet várni!
Se az ég, se a föld kardokat érted nem terem,
pedig te vagy a szépség, te vagy a munka, értelem!
Tűzhelytől ki a mezőre, vissza, el, vissza, el,
füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel,
nélküled a csíra lehervad, kobakos nem lesz a mák,
a káposztafejek lazák, mint a baba-koponyák,
fogát a tengeri nélküled sohase mutatja meg,
napvilágban a napraforgók nélküled vakszemüek.
Lámpával tojásokat röntgenezel: fiasak-e?
Itatod ajkaddal, hogyha lankad a pici csibe,
sírsz ha meghal, sírsz ha a süldőt az orbánc öli,
ha a barackfa abortál, ha az ég szétdöncöli
jéggel a tündéri búzát s a tengerit morzsolja el,
sírsz és egy kicsit meghalsz: a halálhoz édesedel.
Jársz a temetőbe, jó barátnőid a sírkövek,
nem bántanak ők, ott szellők és méhek zöngenek,
sírtól nem félsz, ott pihensz a boldogság béklyóiban,
de élni, remélni, kell viaskodni, te boldogtalan!
Az édesekért, csak az édesekért nem bűvöl meg a halál,
melled havában hízzanak, pirosodjanak mint a koráll,
rágják le mirtuszkoszorúd levelét s a viasz-csecseket,
mártír: neveled szépre, akiket méhed a világra vet.
Tudom én: a te ösztönöd szentebb a precíziós
műszernél, – vész ellen hirtelen cselekvő jós:
lerántasz engem a fűbe a fütyülő golyók elől,
röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl,
szavannáján a riadalomnak, akár az anya-kenguru
lényeddel figyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú.
Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek
pengetik és ha te félsz, az ős-sejt is veled rezeg.
Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám,
holnapok tejút-ágya te, dicsőség néked anyám,
verduni katona-temető: csupa tőr a te szíved, anyám,
viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám,
iszonyú erőmnek bázisa, dicsőség néked, anyám,
légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám,
igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám.
Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám,
de élni akarok, élni! – a te dicsőségedre, anyám.
The post Nagy László – Rege a tűzről és jácintról appeared first on Meglepetesvers.hu.