Anyámról nem meséltem még, most sem fogok sokat. Nyolc éve nyugdíjas, nyolc éve nem találja a helyét. Olyan pedagógus volt, aki mindig két műszakot húzott le, folyton volt olyan társ, akit helyettesíteni kellett és ő örömmel ugrott be helyette.
Onnantól, hogy nem jár dolgozni, nincs meg a cél az életében. Pótcselekszik és olyan szokásai lettek, amelyek korábban nem voltak rá jellemzőek. A folyamatos takarítási kényszertől a mindent tudni akaráson át a kényszeresen az életünkbe belefolyásig. És közben egy érezhető depresszív rosszkedv kíséri minden mozdulatát, minden szavát.
Nem tudom, kinek rosszabb ez: nekünk vagy neki, de feltehetően itt, ebben a dologban nincs győztes.
Mondd el a véleményed
