A versben a költő elbúcsúzik a nőtelenségtől, mint életformától, és ünnepeli a házasságba lépés örömét és boldogságát. A versben megjelenik a költő öröme és hálája, valamint a boldog párkapcsolat ígérete és vágya.
Petőfi Sándor: Bucsú a nőtelenségtől
Tőled válok, legrégibb barátom,
Nőtelenség, tőled válok el;
Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.
Ne neheztelj, hogy ki oly hived volt,
Rajtad most ily hirtelen kiad.
Megosztottam véled ifjuságom,
Hagyd magamnak férfikoromat.
Szeretélek, mint tán senki más nem,
Hogyha intél, én szót fogadék,
Mentem én, a regényes kalandok
Zászlaját amerre lengetéd.
Messze vittél, sokfelé ragadtál,
Elfáradtam, megpihenni kell…
Nyoszolyám lesz kedvesem két karja
S fejér párnám a puha kebel.
Mosolyognak ifju cimboráim,
Gúnymosoly, mely ajkról-ajkra jár,
S szánakozva mennek el mellettem…
Savanyú a szőlő, ugyebár?
Én valóban szánalomra méltó,
Szánalomra oly méltó vagyok!
Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
Estenként nem barangolhatok.
Nem szabad már, csak egyet, szeretnem,
És ez is csak engemet szeret,
Nem úgy, mint az ő jó szeretőik,
Kik szeretnek százat, ezeret.
Isten hozzád, nőtlenség, barátom!
Haragszol vagy nem haragszol rám;
Már ezentúl hátamat látod csak,
Örömiddel végkép jóllakám.
Isten hozzád, vidd el tarka zászlód
Másfelé, hogy új hivet szerezz,
Fejér zászló kell nekem már, és az
Feleségem fejkötője lesz.
The post Petőfi Sándor: Bucsú a nőtelenségtől appeared first on Meglepetesvers.hu.