Jöjjön Szabó Lőrinc: Káprázat verse.
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Köszönjük, hogy elolvastad Szabó Lőrinc költeményét.
Mi a véleményed a Káprázat írásról?
Írd meg kommentbe!
The post Szabó Lőrinc: Káprázat appeared first on Meglepetesvers.hu.