Tizenötéves, jól megy neki a rajz, az informatika és az angol, s minden érdekli, ami ilyen korban természetes. Farkas István látszólag éppen olyan, mint a korosztályából bármely fiatal. De ő kicsit mégis más. A magas, jóképű fiatalemberen nehéz észrevenni, hogy mozgássérült. Igaz, a szülei mindig is úgy készítették fel az életre, hogy ő ugyanolyan értékű ember, mint a társai. István ennek szellemében nevelkedett és ért el egyre-másra sikereket. Idén áprilisban a nemzeti szkanderbajnokságon a mozgássérültek junior csoportjában, a balkezes kategóriában bronzérmes lett. Tavaly pedig a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége tehetségkutató versenyén, a Paraszupersztáron nyert első díjat a Festmény ifjúsági kategóriában a Hajók című alkotásával.
A napsütés kicsalogatott minket a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetének parkjába, ahol azt is megtudom, nem ragyogta be mindig fény ennek a családnak az életét.
–Négyhónapos volt István, amikor furcsán kezdte tartani jobb kezét. Nagyon feszítettek voltak az izmai – kezdi történetüket az édesapa, az idősebb Farkas István . – Kiderült, a fiúnknak baloldali agyérszűkülete van. A jobb oldala részlegesen bénult, csak a bal kezét tudja használni, ráadásul még epilepsziás is lett. Vittük őt mindenhová, Pécsre, az egyetemi klinikára, külföldre, de sehol nem kaptunk megbízható diagnózist. Volt olyan orvos, aki kerek-perec megmondta, ha megműtik a kezét, akkor sem fog meggyógyulni.
A család persze mindent megpróbált, még természetgyógyászokkal is konzultáltak. Eljutottak a Dévény Anna Alapítványhoz, szerencsére az ottani foglalkozások sokat segítettek. A fiúcska pedig szépen cseperedett. A család a Pest megyei Perbálon él, természetesnek vették, hogy gyermeküket a helyi óvodába viszik. De aztán célszerűbbnek látták, ha átíratják a Pető intézet óvodájába. Aztán egy évet kísérleteztek az integrált oktatással a perbáli általános iskolában is, de az sem vált be, így István újra a Pető intézet tanulója lett. A sok hiányzás, kényszerű évismétlés miatt most járja a hatodik osztályt.
–Itt jól érzem magam, sok barátom van – meséli ifjabb Farkas István. –Ugyanúgy kell tanulni, mint másutt, de csak tizenketten vagyunk egy csoportban. Sokat tornáztatnak és gyógynövényes kezelést is kapok itt. Három szakkörbe is járok, rajzra, szkanderezni és kézműves foglalkozásra.
István bal kézzel is nagyon szépen fest, szereti a színeket, a szép tájakat, műveiben azokat próbálja megörökíteni. Annakidején azt jósolta neki valaki, sosem lesz ehhez kézügyessége, aztán lám, erre is rácáfolt.
Persze, ahhoz, hogy egy fiatal ilyen jól boldoguljon az életben, kell egy olyan szerető család is, mint Istvánéké. Az édesapja minden nap hozza-viszi gépkocsival Perbál és a Villányi úti iskola között a fiát, s emellett otthon is megteremti számára a mozgás lehetőségét. Készített egy szkanderasztalt, ahol István edzheti magát, s mivel a fiúnak egyensúlyzavara is van, három bicikliből épített neki egy háromkerekű speciálisat, hogy ne csak nézze, gyakorolhassa is a kerékpározást. Édesanyja is rendszeresen tornáztatta. Amélia, István nyolcéves kishúga is részt vesz a közös programokban. A gyerekek nagyon összetartanak és sokat tanulnak egymástól. A család szerényen él, de boldogan.
István most is fest egy képet, aminek az a motivációja, hogy nincs különbség ép és fogyatékos ember között. Ahogyan eddigi céltudatosságát, akaraterejét megismertük, ezt el is hisszük neki.
Garamvölgyi Annamária
Farkas István az édesapjával