Vágola Imre országos kerekes székes táncbajnok lett

Kinyíltak a kapuk a nemzetközi verseny felé: Vágola Imre országos kerekes székes táncbajnok lett Sárai Rita koreográfussal freestyle duóban

 

Vágola Imre 1998-ban motorbalesetet szenvedett, azóta kerekes székes. 2000-tõl pedig a Gördülő Tánccsoport aktív tagja. Hobbija a barkácsolás, főzés, kertészet, olvasás és a sportok. Kedvenc filmje a Star Wars és a Találd meg önmagad. Ha egyszer Magyarországon valaki leforgatná az első kerekes székes James Bond filmet, nyugodtan ajánlhatnám Imrét, aki megtapasztalt egy kemény balesetet, de ennek ellenére életben maradt, amikor ledobta magáról a vasparipa. Új életet kezdett, tiszta lappal. Íjászatban és vívásban volt eddig paraolimpiai válogatott kerettag. Még járó korából magával hozott néptánc szeretete pedig a versenytánc felé sodorta, amiben jelenleg válogatott kerettag.  Nagyon szereti a magyaros ételeket, amiből kicsit kevesebbet ehet, mivel folyamatosan tartania kell a versenydiétáját. Részt vett a nagy sikerű Bozsik Yvette: Lélektánc című előadásában is. A 2016-os Shakespeare Operabálon, elegáns hercegi táncosként szerepelt Nádasdy András keringő koreográfiájában. Az idei Hungarian Dance Open táncversenyen pedig aranyérmet szerzett Sárai Rita táncpartnernőjével, kerekes székes freestyle duó kategóriában. Munkájában is megtalálta számítását, amióta a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége információs munkatársa lett. Azóta kiegyensúlyozottabb az élete. Hiteles, kemény embert ismertem meg személyében. Jelmondata: „Tedd, vagy ne tedd. De soha ne próbáld!”

 

– Gyúrói kisgyermekként néptáncra jártál, de izgattak a motorok vibráló hangjai is. Honnan jött a néptánc szeretete, voltál-e táncversenyen? Végül a hentességet választottad, miért?

– A népzene, néptánc világa mindig is közel állt hozzám. Abban éreztem jól magam, ott lehettem igazán önmagam. Előadásokon többször is felléptem, viszont számomra, ami a legnagyobb megmérettetés volt, az egy minősítő verseny. Itt magát a tánccsoportot és a produkciót is minősítették arany 3-asra.

Pályaválasztásomat három fő irány befolyásolta. A sütés, a konyhában való tüsténkedés szeretete, amit a nagymamámnak köszönhettem. A gépek szeretete, a szerelés és motorok iránti szenvedély is meghatározó volt számomra. A közelben lévő ÁFÉSZ vágóhíd pedig, ahol az egyik rokonom dolgozott (aki mindig átcsábított friss meleg tepertőt enni, puha ropogós kenyérrel) gyakorolt rám nagy hatást.

A döntésemben végül az befolyásolt, hogy olyan szakmát tanuljak, ami biztos megélhetést ad számomra. A hentességben az új receptúrák, ízek kikísérletezését szerettem. Lehetett olyat alkotni, amivel sok más embert meg tudtam örvendeztetni. (Egy sonka formázását lehet művészien is végezni, és nem pedig kaszabolva.)

Így a szerelés és sütés megmaradt hobbinak. Kerekes székesként azonban el kellett köszönöm a hentes szakmától.

 

 

– Meséld el nekem nehéz élettörténeted a baleseted után!  1998-ban jött az a bizonyos nap, ami megváltoztatatta egész életedet. Egy verőfényes déli órán, a hajnalban kezdődő műszakból, kiszaladtál a boltba kenyérért, motorral. Műszaki hiba miatt az első kereked, az alsó teleszkópszárral együtt kigurult alólad, a te régi világoddal együtt. Másnap egy teljesen új világban ébredtél.  Mit éltél át, a baleset mit változtatott az életeden? Hogy tudtad feldolgozni, és elfogadni a megváltozott helyzetet, amikor felébredtél a kórházban? Kik segítettek a rehabilitációdban? Kik maradtak melletted? Az új utadat saját magad építetted fel, vagy volt segítséged? A hited, kitartásod és az élni akarásod segített?

– A balesetem teljes mértékben megváltoztatta az életemet. Úgy is mondhatnám, hogy lett egy előző életem és egy teljesen ismeretlen új. Mivel a szakmámban dolgoztam, így erőnlétileg nagyon jó állapotban voltam. A kondíciómra soha nem volt panasz. Napi szinten fordult elő, hogy 100-120 kg-os marha negyedeket kellet a hűtőben mozgatnom, ami egyben edzésnek is megfelelt. A következő pillanatban pedig arra ébredtem, hogy nem vagyok ura a saját testemnek. Ami eddig természetes volt, hogy reggel felébredés után, az ágy szélén ülve nyújtóztam egyet és felálltam, elindítva a napot, egyszeriben megváltozott. Olyan volt, mint ha egy ismeretlen testben ébredtem volna fel. A tükörben az én arcom nézett vissza rám, de a test idegen volt, az agyam hiába adta ki a parancsot, hogy láb mozdulj, indulnunk kell, semmi reakció. Érzések, gondolatok cikáztak az agyamban, hogy min és hogyan lehetne változtatni. Az nem lehet, hogy egy életerős, 24 éves fiatal férfival ilyesmi történjen. Ez biztosan csak egy álom, amiből fel fogok ébredni. Aztán eljött a következő reggel, és ugyanúgy ébredtem fel.

A Baleseti kórházban akkor az volt a gyakorlat, hogy a gerincsérülteket nem mozgatták, ezért engem is négy héten át hanyatt fektettek, mint egy darab fát. Gyógytornász sem jött hozzám, így a szervezetem elkezdte leépíteni az izmokat, hisz minek energiával táplálni azt, amit nem használunk. Ez a kényszerhelyzet segített, hogy átgondoljam, hogy mit is kezdjek ezután. Azt nem tudtam, hogy milyen lehetőségeim lesznek, csak egy valamit tudtam, hogy számomra, nem élet ez a vegetálás, ebből ki kell, és ki is fogok törni. Folyton csak azt hallottam, hogy ha majd felkerülsz az OORI-ba, ott majd helyrehoznak. Azt sem tudtam, hogy mi az, de biztosan igazuk van – gondoltam. Az OORI-ban kinyílt a világ számomra. Kaptam egy jó kis hagyományos GYSGY-s széket, ami olyan volt, mint ha tankkal közlekedtem volna. Ez kitűnő alkalom volt a gyakorlásra. Belepattantam a székbe és automatikusan már tekertem is. (Rögtön feltámadt a motoros vér bennem.) Egy pár kiesés a székből, és már meg is tanultam kétkerekezni, és egyben azt is, hogy hogyan tudok visszaülni a székbe egy kiesés után. Nagyon hálás vagyok a gyógytornászomnak, Balogh Anikónak, hisz az első pillanattól látta bennem az akaratot és a kitartást. Folyamatosan űzött és hajtott, hogy nézzük meg, hogy meddig tudunk eljutni a rehabilitációban. Az akkori OORI hosszú folyosóján gyakoroltam a járást, járógép és guruló járókeret segítségével, majd később hónaljmankóval. Azon a folyosón oly sok verítékem maradt. Itt már az motivált, hogy ez van, akkor nézzük meg mi az, amit ki tudok hozni ebből az állapotból. Még küzdöttem, a régi barátok lassan elmaradtak mellőlem, amit megértek, hisz nem biztos, hogy ők is fel tudták ezt dolgozni, és nem tudták, hogyan viszonyuljanak ehhez a megváltozott állapothoz. A jelmondatom és életszemléletem itt fogalmazódott meg bennem, amit egy kis, bár számomra nagy ember mondott „Tedd, vagy ne tedd. De ne próbáld”. A rehabilitáció alatt mindent megtettem azért, hogy újra járni tudjak. Magam miatt, hogy úgy tudjak tükörbe nézni, hogy én mindent megtettem, ami tőlem telt.

 

– A baleset után mikor és hogyan tudtál új, akadálymentes munkahelyet találni magadnak? Milyen ajánlatokat kaptál, és mit tudtál ebből profitálni? Milyen pofonok értek a munkakeresés területén, min változtatnál ma? Életfelfogásod is átalakult, minek a hatására?

 

– Amikor megpróbáltam visszakerülni a munkaerőpiacra, akkor szembesültem azzal, hogy bár van egy szakmám, de ebben az állapotban nem érek vele semmit. Így lényegében csak egy érettségit tudok felmutatni. Jöttek a próbálkozások munka és iskola terén, és vele együtt a pofonok is. Hiába lennék alkalmas az adott munka elvégzésére, a munkáltatókat az nem érdekli, hogy mire vagyok képes, vagy mit tudok, csak a széket látják. Továbbtanulás terén pedig szerettem volna (illetve még mindig szeretnék) egy főiskolát elvégezni, de sorra kaptam az elutasításokat, hogy sajnos iskolánk nem akadálymentes. Itt szembesültem azzal, hogy még az égbe is lépcsősor vezet. Aztán jöttek a pozitív visszajelzések. Külön köszönet Lévay Károlynak és Máthé Istvánnak, akik az akkori MAMI keretein belül motorkerékpár szerelő képzést tartottak. Jelentkeztem a képzésre, tudni szerettem volna, hogyan történhetett meg a műszaki hiba a motoromon. Első körben orvosi vizsgálat. A Nagyvárad téren a doktornő kijelentette, hogy alkalmatlan vagyok, mert egy kerekes székes csak számítógéppel vagy háztartási kisgépszereléssel foglalkozhat. Ez csak olaj volt a tűzre. Károly és István azt mondták, hogy ők nem gördítenek akadályt a tanfolyamon való részvételem elé, csupán egy kikötésük van, és ha azt vállalom, akkor várnak a képzésen. Ez a kikötés pedig az volt, hogy semmilyen könnyítést nem kapok, nekem is ugyanannyi idő alatt kell a feladatokat elvégeznem, mint bárki másnak a tanfolyamon. Ennek én nagyon örültem, mert a munkám alapján érdemeljem ki az oklevelet és ne az állapotom miatt. Számomra ez az igazi esélyegyenlőség. Sikerrel elvégeztem az iskolát. Köszönöm fiúk! Ebben a szakmában sajnos nem tudtam elhelyezkedni, ezért jött a videó vágás. Egy tanfolyam keretén belül elvégeztem a videó vágó szakasszisztensi képzést. Egy évig sikerült egy televízió társaságnál dolgoznom, de sajnos annak megszűnésével, a munkám is megszűnt. A nagy tévékhez viszont nem sikerült bejutnom, az kihalásos alapon megy. Amit még nagyon szerettem: az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában dolgozni, Dr. Szabó Máté vezetése alatt. Nagyon jók voltak a kollégák, repültek az órák, és nem volt két egyforma nap az ügyfélszolgálaton. A kolléganőm Csákiné Varga Klára tüneményes teremtés, nagyon jókat beszélgettünk.

A továbbtanulást nem adtam fel, csupán az keserít el, hogy a megváltozott helyzetem miatt plusz pontokat ugyan adnak, de nem biztosítják az akadálymentes környezetet. Egyszer viszont ez is sikerülni fog.

A következő véleményem miatt pedig nagyon sok támadást kaptam, de ezt vállalom. Mint szerzett sérült, abban hiszek, hogy ezt az állapotot elfogadni nem lehet, az ember megtanul ezzel együtt élni, és a lehető legtöbbet kihozni így is magából. Számomra nem az a kérdés, hogy mire vagyok képes, hanem az, hogy mennyi időt kapok rá! A balestemért pedig hálás vagyok, mert ennek segítségével válhattam azzá az emberré, aki most vagyok. Lelki és érzelmi téren egyaránt.

 

– Feleséged sem tudta elfogadni állapotodat közös megegyezéssel elváltatok. Azóta tapasztaltad, mennyire más a kerekes székeses szerelem? Mennyire fogadtak el az egészséges nők, vagy sorstársakkal randiztál? Mesélj el egy randis humoros történetet, ami segít másoknak az elfogadásban.

 

– Azt gondolom erről, hogy az emberekben előítéletek és sztereotípiák vannak ezzel kapcsolatban. Nagyon sokan azt hiszik, mondják, hogy a hasonló a hasonlónak örül. Ebben én nem hiszek. Mind a két oldalt megtapasztaltam, és mindkét estben voltak pozitív és negatív élményeim is. Nem a helyváltoztatás mikéntje szabja meg, hogy két ember mennyire illik össze, mint ahogyan abban sem hiszek, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Amikor az ellentétek vonzzák egymást, ideig-óráig működhet egy kapcsolat. Azonban nagyon nehéz közös programot szervezni ebben az esetben. Valamelyik fél számára folyamatos lemondással fog járni a kapcsolat, ami feszültséget gerjeszt, vagy amennyiben olyan az ember személyisége, akkor alárendelt szerepet fog betölteni a kapcsolaton belül. Amikor azonban ráeszmél, hogy ennek nem így kellene lennie, általában már túl késő.

Amikor két hasonló sérült van együtt, az a véleményem szerint kétélű fegyverként működik. Igaz, hogy tisztában vannak egymás sérültségének árnyoldalaival, mint ahogyan az erősségeivel is, de ebben az esetben a legtöbbször leül és motiválatlanná válik a kapcsolat, megreked egy szinten, mondván ezt tudjuk csak nyújtani, erre vagyunk csak képesek. Emiatt nem tudnak úgy fejlődni, haladni előre. Persze kivételek mindig is akadnak, de ott már másról van szó, más minőségről. Mindjárt megértik, hogy mire is gondolok.

Ahogyan én látom a párkapcsolatot és a nemi szerepeket: Amikor két ember összetalálkozik, hatalmába keríti őket a tűz és szenvedély. A tűz az idő elteltével átminősül parázzsá a szenvedély pedig szeretetté. Két embert az idő múlásával a szeretet, kölcsönös tisztelet és az egymás megbecsülése tudja majd összetartani. A parazsat időnként fel kell szítani, hogy ismét tűz lehessen, magával tudja hozni a szenvedélyt, ezáltal a pár nem fog a hétköznapok szürkeségébe süllyedni, mert a szín, színek mindig jelen lesznek a kapcsolatban. Amikor a két ember lelkileg illik össze, az már más minőségű energia. Abban a kapcsolatban már benne van a folyamatos fejlődés lehetősége. Egymást tudják motiválni, előre vinni, kéz a kézben vezetni. Minden kapcsolatot úgy tudnék elképzelni, mint egy házikót, ahol az alapot a bizalom jelképezi. Erről azt gondolom, hogy a bizalmat a másik ember felé meg kellene előlegezni mindenkinek, és itt nem csak a párkapcsolatra kell gondolni. A bizalommal élni lehet, és nem visszaélni. Abban az esetben, ha ez utóbbi megtörténik, ekkor azt bármikor vissza tudjuk vonni, de ha már az elején ezt a bizalmat meg sem előlegezzük, akkor a későbbiekben ezt hogyan szeretnénk megadni?

A falakat a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés és a vonzalom alkotják. A tetőt pedig a kölcsönösség. Ezek közül bármelyik hiányzik, a házunk össze fog roskadni, de amennyiben ezek erősek, úgy a legnagyobb viharokkal szemben is dacolni fog a mi kis lakunk.

Ami a legnagyobb tanítóm volt párkapcsolat terén, az az, hogy egy lehetséges kapcsolatot nem a külső határoz meg, hanem az érzelmi intelligencia minősége. A másik pedig az, hogy nem létezik rosszabb a világon, mint egy nő szemében a sajnálatot látni az irányomban.

Avatar után szabadon, én ülve járónak mondom a helyváltoztatásom módját. Ez a valóságot tükrözi, és nem pejoratív. Sérült, azért nem vagyok, mert bár az állapotom látványos, de ha megnézzük az emberek 80%-a sérültnek mondható, más nem érzelmi téren. A másik pedig mikor azt mondják, hogy fogyatékos. Ez már keményen pejoratív. Azért mert más a helyváltoztatásom módja, mint a nagy átlag, ezért már fogyatékos vagyok? Ki határozza meg, hogy mi a „normális” módja annak, hogy eljussunk A-ból B-be? Az én szempontomból viszont, aki nem tud kétkerekezni, és székkel lépcsőn, padkán lemenni, arra én is mondhatom, hogy fogyatékos? Minden csak nézőpont kérdése, akkor most kinek van igaza? Na de térjünk vissza a párkapcsolathoz. A nők nagy többsége, amíg nem ismer meg, addig nem tekint rám úgy, mint férfira (visszaköszön a helyváltoztatás módja). Azok, akik eddig megismertek, pozitív értelemben nagyot csalódtak és kinyílt a számukra a világ. Ráébredtek arra, hogy nekem mindig az ölembe tudnak ülni. A nehéz szatyrokat az ölembe pakolva tolni lehet, mint egy bevásárló kocsit, vagy éppen mindig utat tudok törni a legnagyobb tömegben is. Félretéve a viccet. Azt gondolom, hogy a folyamatos kihívások jobban megkeményítettek, mint az acélt, viszont a sok pofon jobban meglágyított, mint a vajat. Ezáltal a megérző, ráérző képességem is jobban kifejlődött. Sokkal kreatívabbnak érzem magam, mint a nagy átlag, és ez nem hátrány egy kapcsolatban. Ülve járóként ki tudom nyitni az ajtót egy hölgy előtt, és azt sem felejtettem el, hogy létezik még olyan, hogy virágárus.

Minden egyes párkapcsolatomból tanultam, ami az érzelmi intelligenciám fejlődését szolgálta, amiért hálás vagyok mindenkinek. A járó barátnőknek nem az emberrel volt problémájuk, még a látásukat homályosította a szék látványa, és nem tisztult ki előttük maga az ember.

Ezért a múltra, egy szintén kedvenc idézetemmel válaszolnék, ez pedig a Kung Fu pandából való: „A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”. Egy másik pedig a nagyra becsült mesteremtől való: „A ma, a holnap tegnapja”.

A párommal 2013.08.09 találkoztunk először személyesen. Levélváltások előzték meg a találkozót, hogy kiderüljön, sor kerülhet-e a személyes beszélgetésre is. Ismerkedésünk alatt már beleszerettem a lelkébe. Mindig is azt mondtam, s mondom, hogy a lelke volt, amibe beleszerettem, a többi pedig csak ráadás. Az első pillanattól kezdve tökéletes az összhang közöttünk, mondhatnám azt is, olyan mintha már évszázadok óta együtt lennénk. Ismét az Avatar szavaival élnék: „Ő lát engem, én pedig látom Őt”. Nem a széket, hanem az embert, s a benne megbújó lelket látja. Ez, az a párkapcsolat, ahol kölcsönösen visszük egymást előre, támogató kezet nyújtva a másik számára. Így kéz a kézben haladunk előre a közös célokért, miközben segítjük egymást abban is, hogy egyéni céljainkat is meg tudjuk valósítani. Elmondhatom végre, hogy megérkeztem, megérkeztünk egy boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatba. Így együtt dolgozunk a mán, hogy a gyümölcsét holnap le tudjuk aratni.

Ui: Egy ülve járó férfi, a női nemnél csak a női igent szereti jobban. Egy kis olvasmány kedves ismerősömtől, Nagy Bendegúztól: Szerelem a székben. 1. és a Szerelem a székben. 2. . Ne utasítsd el rögtön, amit nem ismersz, hisz magadtól vonod meg a boldogság lehetőségét. Azt gondolom, hogy a hölgytársak nevében is mondhatom azt, hogy kérdezz bátran bármiről, úgyis rajtam fog állni, hogy milyen mélységig engedlek be az intim szférámban.

– Találkoztunk már az Ability Parkban is. Az élménypark kerekes székes pályáján mutattad be „tudományodat”, a járó emberek oktatása céljából, hogy  milyen is egy kerekesszéket irányítani, milyen problémákkal, akadályokkal szembesülsz nap mint nap. Számodra mennyire nyíltak meg ezek az emberek, kik merték leginkább kipróbálni? Mennyire elfogadóbbak a fiatalok, mint az idősek?

 

– A legnagyobb akadályok a mindennapokban az emberi fejekben keresendők. Nem hiába az a mondás, hogy ami a számunkra nélkülözhetetlen, az másoknak kényelmes. A lépcső jelenti a legnagyobb kihívást a számomra. Rutinnal 1-2-3 lépcsőfok leküzdhető, nem egyszerű, de megoldható. Példaként mindig a WestEnd-et hozom fel, ahol a szinteltolások miatt, egymás mellett kapott helyet, egy enyhe rámpa és a lépcső. Az emberek 90%-a automatikusan a rámpán megy fel, hisz ennek segítségével úgy tud szintkülönbséget megtenni, hogy azt észre sem veszi. Ez nekünk nélkülözhetetlen, de egy idős embernek, kismamának… pedig kényelmes. Emiatt szeretik az emberek például a kombino villamost is, amibe könnyedén be tudnak szállni, és nem pedig lépcsőket kell megmászniuk. Ezen a téren azért el vagyunk maradva más szociálisan érzékenyebb országoktól, de azt gondolom, hogy minden kis változás, változás, ami előre visz bennünket. Nagy szívfájdalmam az építésügyi törvény szankció nélküli bevezetése, amit annak idején, tisztelet a kivételnek, de senki sem tartott be, ezért inkább eltörölték és szemet hunytak felette. Látványos és gyors előrelépés, változás mindig csak akkor következik be, ha valaki (nem a „kis” emberekre gondolok) hirtelen érintetté válik. Egy ismerős, rokon, családtag… szenved maradandó sérülést.

A parkba bejövő vendégek megnyíltak számomra, hisz sok esetben a médiának „köszönhetően” már láttak egy- egy fellépésen. Így az alap már megvolt a kommunikációra, amiből már építkezni lehetett. Egyben itt tapasztaltam meg azt is, hogy az emberek félnek a széktől. Viccesen hangzik, de úgy kezelik, mint egy betegséget, náthát, influenzát. Gyakran mondták, hogy „Nem ülök bele, mert benne maradok.”. Sokszor eszembe jut, hogy vajon miért mondták ezt. Csak találgatni tudok…

Legjobban a gyermekeket szerettem. Bennük még nincs előítélet a szék, a székes ember iránt. Nyitottak voltak a kipróbálására, és meg is jegyezték, hogy nem gondolták volna, hogy egy küszöb, vagy egy lépcsőfok, amin nap, mint nap átlépnek, mekkora akadályt tud képezni az székes emberek életében. Ami pedig még nagyon tetszett, hogy nem találgatnak, vagy nem próbálják megmagyarázni a fel nem tett kérdéseiket maguknak, hanem mernek kérdezni. Pont ez a lényege az egésznek, hogy kérdezzenek, és hiteles választ fognak kapni. Már úgy nőnek fel, hogy már az embert látják.

Kislányom, első időben nagyon sokat kérdezett, hol tőlem, hol édesanyjától. Mindig igyekeztem a korának megfelelően válaszolni a kérdéseire. Ez annyira hatással volt rá, hogy már arra figyel, hogy Imi erre vagy arra fog tudni menni, mert ott nincs lépcső. Számára ez már természetes, hogy kicsit másként közlekedem. Viszont röplabdázni, tollasozni, pinpongozni, fogócskázni… ugyanúgy tudok vele, mint bárki más. Egy gyermek automatikusan rá tud hangolódni a körülményekre.

Egy kis érdekesség. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, a többségi társadalomban. Közöttünk is vannak agresszívabbak, nyugodtabbak, linkek, dolgosak és még sorolhatnám naphosszat, csupán egy valamiben különbözünk, és az pedig a helyváltoztatás mikéntje.

Minden egyes kérdésedről, egy kis könyvet lehetne írni.

Sok embernek már az is hihetetlen, hogy autóval közlekedem, s ráadásul úgy, hogy én vezetek. A sportról, munkáról már nem is beszélve.

– Mikor, és hogyan kezdődött az íjászkodás szeretete? A hagyományőrző, csigás, irányzék nélküli reflexíjon keresztül vezetett az út, a pályaíjászatig. Az irányzékos reflexíj kategóriában, ami egyben Paraolimpiai versenyszám is, milyen eredményeid voltak, és melyik volt a legnagyobb elismerés számodra? Milyen edzéseid és élményeid voltak a felkészülések során? Mi segíthetne, hogy újra folytatni tudd (edző, szponzor, idő)?

 

– Mindig is szeretem volna egy olyan sportot, ami egyéni, koncentrációt és technikát igényel, valamint ki lehet jutni vele az olimpiára is. Az ősök nyilaitól rettegtek a népek, így azt gondoltam, hogy a vér adott, csak fel kell éleszteni újra. Ehhez kellett két csodálatos ember is, Szonda Sándor és Oláh Ilona. Ők ketten voltak az edzőim. Mint ahogyan írtad, végigjártam az íj kategóriákat, hisz egymásra épülnek, mire eljutottam a pályaíjászatig. Sanyi megtette azt is, hogy leült egy székre, a két lábát feltette egy másikra, és így próbált lőni. Szimulálva ezzel azt, hogy nekem milyen lehet a tartásom a székben, mi az, amire külön figyelnem kell ezért. Ők voltak, akik bevezettek a vizualizációs gyakorlatba, amit sajnos az országban található edzők 90%-a még nem is hallott. Ezt a technikát sok más téren, és sportban is tudom rendszeresen hasznosítani.

A koncentrációt addig tudtam fejleszteni, hogy a lőállásban már nem létezett más a számomra, csak az íjam és a céltábla. Semmilyen külső zaj, vagy tevékenység nem tudott kizökkenteni. Megtaláltam a tökéletes sportot magamnak. Mivel az eredi magasságom sem alacsony, így a karjaim sem rövidek. (A párom átölelésénél jól jön, mert körbe tudom fonni.) Az íjászatban nem túl szerencsés, mert ezáltal nagy a húzáshosszom. Az itthoni mezőnyben a járó íjászokkal versenyeztem, hisz ugyanaz a felszerelésem, és a lő távok is ugyanazok, csupán én ezt ülve teljesítem. A parasportokra amúgy is jellemző, hogy csupán nagyon minimális változtatások vannak az egyes sportágakban. Mint említettem, ugyanolyan íj és táv volt számomra is. Csupán annyi könnyítést vehettem igénybe, ha kértem, hogy az edzőm, vagy egy arra kijelölt személy ment ki a vesszőkért, és hozták vissza nekem.

A parasportban nincsenek hivatásos sportolók. Legtöbb paralimpikon sportoló ismerősöm, 6-7-8 órát tölt a munkahelyén, majd ezek után elmegy edzésre, amihez hatalmas kitartás szükséges. Sajnálatos, hogy a Paraolimpiai bizottság volt elnöke egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem érti, miért is kapnának a paralimpikonok a járó társaikkal egyenlő juttatásokat. Elgondolkoztató az is, hogy ha megkérem az utca emberét, hogy mondjon 3 olimpikon sportolót, kapásból ötöt legalább fel fog sorolni. Azonban, ha arra kérem, hogy három paralimpikont mondjon, legjobb esetben is csak egyet, ha tudnak mondani. Ebben nagy szerepe van a médiának. A Paralimpiáról mindig csak 10-20 perces összefoglalót adtak le a tv-ben, azt is hajnali egykor, amikor az emberek 99%-a éppen alszik, így nem láthatják a valódi küzdelmet, küzdést és tragédiát.

Mire eljutottam a pályaíjászatig, addigra kialakult az is, hogy számomra melyik íjmárka az, ami az adottságaimhoz a legmegfelelőbb. Ez egy amerikai cég (Hoyt) márkáját jelentette. Tudni kell azt is, hogy ezek az íjak nem olcsók. Egy ilyen versenyíj felszerelve (közép rész, karok, ideg, irányzék, stabilizátor, vesszők, és egyéb kisebb kiegészítők) közel 500.000 Ft-ba kerül. Sajnos ez volt az, ami miatt nem tudtam folytatni. Nemzetközi versenyen kötelező a két íj. Az a legjobb, ha tökéletesen két egyforma és egyformán felszerelt íj áll a sportoló rendelkezésére. A parasportban, nagyon – nagyon kevés a szponzori pénz, így az a húzó sportágakra fordítódik (úszás, vívás…).

Egy biztos, anyagilag amint megtehetem, újra kezembe veszem az íjat. Ez részemről már örök szerelemmé vált, persze a párom után. Hiszem, és tudom, hogy tudnám méltón képviselni egy paraolimpián az országot, ebben a sportban, mert egy olimpiai fényes érem hiányzik ebből a versenyszámból.

– Nagyon rövid időn belül a tőr és párbajtőrvívásban is sikert értél el.  Már a 2009-es Világkupán is pengét forgathattál a kezedben, de egy hibás orvosi döntés következtében „A” kategóriába soroltak, ahol a járni tudókkal küzdöttél. Hogyan ért téged, mennyivel volt nehezebb járókkal küzdeni? Folytatni fogod-e még a vívást?

 

– A sérülésem miatt, az én kategóriám a B lenne, mivel gerincsérült vagyok. Sajnos az egyik olaszországi versenyen egy spanyol és egy orosz orvos vizsgált meg. A spanyol elkérte az orvosi papírjaim hivatalos fordítását, az alapján, és a hátamon lévő műtéti heg alapján rögtön B kategóriát javasolt. Az orosz nem volt elégedett, különbféle gyakorlatokat csináltatott velem. A végeredmény az lett, hogy az orosz szava lett a döntő, és így A kategóriába tettek. A sportpolitika nagy úr. Egy csapat 3 emberből áll. Szabályzat szerint 1 B kategóriásnak lennie kell benne. Emiatt az ideális csapatfelállásban 2 db A kategóriás és 1 db B kategóriás van. Az A-s fiúk nagyon jók voltak nálunk, eredményes vívók párbajtőrben. B kategóriában, pedig én is tudtam volna hozni az eredményeket. Azt gondolom, hogy ebben a felállásban egy nagyon jó csapatot tudtunk volna kiállítani. Ezzel tisztában volt az orosz orvos is, de ezzel csökkenteni tudta a konkurenciát számukra. (Az esetem nem volt egyedi: velem egy időben egy olasz fiút is kategorizáltak. Mozgásilag velem volt egy szinten, és őt is A kategóriába sorolták.) A versenyszabályzat szerint háromszor lehet a versenyzők újrakategorizálását kérni, és ezt csak a paralimpiai bizottság teheti meg. Az akkori vezetéstől ígéretet kaptam, hogy számomra kérni fogják az újrakategorizálást. Ennek tudatában, munka után edzőteremben, edzőtáborokban töltöttem az időmet. Az életem szó szerint a vívásról szólt. Azt tudni kell, hogy az A kategóriás fiúk nem gerincsérültek. A többség láb amputált, valamilyen mértékben, vagy más sérüléssel rendelkezik, de járók, csupán székben vívnak. Így minden izomcsoport működik, ami vívás közben a mozgást segíti. Ennek ellenére indultam a versenyeken, mert ígéret szerint a következőn újra fognak kategorizálni. Ez a pillanat nem érkezett el, a mezőnyben sajnos így a 16. helynél nem tudtam előbbre kerülni.

Eljött egy sorsdöntő verseny, ahol még lehetett kvalifikálni a londoni olimpiára. Itt megkaptam a nagy ígéretet, hogy meglesz az újra kategorizálásom, s ha B-t kapok, akkor abban indulva vívhatok a kvalifikációért. Nem kérték meg a kategorizálásomat, és nem is indulhattam a versenyen. A korábban említett olasz fiú ott volt, neki a szövetség megkérte az újrakategorizálást. Megkapta a B kategóriát, képviselte Olaszországot Londonban…

Úgy éreztem, hogy a bizottság és az egyesületem is cserbenhagytak. Nagyon nehéz volt ezen túltennem magam, de sikerült. Valószínűleg többet nem fogok már pengét venni a kezembe.

 2008-ban, szinte a vívás elkezdésével egy időben próbáltad ki, majd versenyeztél is jet-sky-vel, milyen eredménnyel?

 

– A jet-sky teljesen más kategória. Ez is motor, csak aszfalt helyett a vízen közlekedik. Nagyon nagy élmény volt kipróbálni, főleg amikor már kicsit komolyabb gépekkel versenyezhettünk. Ezeknél a gépeknél, kimondottan nem mindegy a súly-teljesítmény arány. Így a kisebb teljesítményűeket a maximumon tudtuk használni.

Minden egyes verseny alkalmával, külön verseny is zajlott a motorbalesetesek között. Ezek a versenyek jó hangulatban teltek. Ebben a sportban már szívesen kipróbálnám magam nemzetközi versenyeken is. Eredmények tekintetében egyre jobb (5., 4., 3.) helyezéseket értem el. Műtétek miatt szüneteltettem a versenyzést, de ígérem, visszatérek és folytatom a sorozatot.

– Ugyanebben az évben kezdted a révészi pályafutásodat is az OORI-ban. Mit jelent révésznek lenni, és mit adott neked?

 

– Révésznek lenni, nemes feladat, és egyben nagy kihívás is. A révész, mint a mesékben, egyik partról átviszi az embert a másikra. Én a gerincsérültekhez jártam, mivel ott voltam hiteles. Itt a friss sérülteknek kellett utat mutatni, hogy egyik partról (a múltból) át tudjam segíteni őket a másik partra (jövő). Első időben mindenki átesik a gyász fázisán. Miért velem, miért így, hogyan tovább, és még sorolhatnám a feltett kérdéseket. Itt a legfontosabb volt, hogy meghallgassam őket, hogy legyen valaki, akinek a fájdalmát elmondhatja, kibeszélheti, hogy végbemehessen a „gyász” folyamata.

Ezek után lehetett elkezdeni építkezni, utat mutatni. Mit hogyan tud megoldani, mire kell figyelnie. Sport- és munkalehetőségek keresése, hogy mihez is kezdjen a rehabilitáció után. A rendszerből viszont hiányzott egy olyan pszichológus, aki elbeszélgetett volna a sérült családjával is a továbbiakról. Amit még nagyon fontosnak tartottam volna, az egy családterapeuta, aki abban az esetben nyújtott volna nagy segítséget, amikor egy párkapcsolatban lévő fél egyik tagjával történik baleset. Nálunk tabunak számít, de egy párkapcsolathoz hozzátartozik a szexualitás is. Ennek hiánya tönkre teheti a kapcsolatot, a megléte pedig megerősítheti. Baleset után, a sérültnek is fontos tudnia, hogy hogyan tudja majd megélni a szexualitását. A párja pedig nem tudja, hogy mit kezdjen a megváltozott helyzettel. Ehhez bizony segítség kellene, mind a két embernek. Ez ugyanolyan fontos lenne szerintem, mint a fizikai rehabilitáció. Arról nem is beszélve, hogy a sérült, lelkileg is stabilabbá válna. Ezután már ki lehet jelölni a további célokat.

Bár az O.O.R.I-ba már nem járok fel, de ennek ellenére az emberek valamit láthatnak, érezhetnek be bennem. Számomra idegenek, pillanatok alatt kinyílnak nekem, s mesélik az élettörténeteiket. A Margit-szigeten gyakran tekerek erőnléti edzések miatt („Yoda: Engem kicsinek látsz nem igaz? Hát tudd meg, a látszat csal… …mert velem van az Erő, és az Erő hatalmas. Az életből árad, ezért nagy. Körülvesz valamennyiünket. Összeköt és megvilágosít minket.”), ahol gyakran megállítanak, érdeklődnek, kérdeznek, a végén pedig mindig gazdagabb leszek egy élettörténettel. Ez is révészet, csak más területen és más időben, de a lényege ugyanaz: egy kis pluszt tudjak adni a másik embernek, ami teljessé és emlékezetessé teheti a napját.

– Hol találtál rá a Gördülő Tánccsoportra? Hogy tudtad tovább vinni a táncszeretetedet? Mit adott neked a csoporthoz való tartozás? Hogy indult a kerekes székes tánccal való találkozás, és hol tart ma? Milyen szép, bölcs gondolattal ajánlanád a fellépéseiteket?

– A tánccsoportról egy tv műsorban láttam riportot, ami felkeltette az érdeklődésemet. Egy székesfehérvári munka alkalmassági vizsgálaton találkoztam Zsókával, a csoport egyik tagjával.

Ő mesélt a tagokról, próbákról és a fellépésekről. Megígérte, hogy értesít, amint megtudja mikor és hol lesz próba, szeretettel várnak. Így is lett, telefonált, én pedig mentem próbára, másnap pedig fellépésre. A csoport mondása, hogy legjobb tanulás a mélyvíz. Így bedobtak engem is, de tudtam úszni. Azóta is, aki új a csoportban, a próba utáni első fellépésen már fellép velünk.

A csoporthoz való tartozásnak vannak előnyei. Az információáramlásától kezdve az ismertségig.

2015-ben csoportunk tagjaiból megalakult a versenytáncos szakosztály is. Ebben, a csoportból négy tag vesz részt. Nagyon sok próbával jár a felkészülés.

Sok kategória van, amiben indulni lehet nemzetközi versenyeken, és számunkra a csúcs a világbajnokság, a világbajnoki cím elnyerése.

A kategóriák:

1. Amikor kerekes székes táncol kerekes székessel: standard, latin és freestyle
2. Szóló (női és férfi): standard (3standard+2latin), freestyle
3. Combi dance (kerekes székes táncol járóval): standard, latin, freestyle

A táncos párommal, mi jelenleg az 1-es csoport: standard és freestyle kategóriájában indulunk. Közben készülünk a szóló standard és freestyle versenysorokkal is. Számomra ez igazi kihívás, mert mindig párost táncoltam.

Ami nagy szívfájdalmam, hogy az országban nem akad egy versenytáncos lány és fiú, hogy tudjunk a combi kategóriában is indulni. Egyszerűen a táncosok elzárkóznak ez elől a lehetőség elől. Nem akarnak székessel táncolni. Egy hetet töltöttem szlovákiai edzőtáborban, és nagy megdöbbenésemre, ott a versenytáncos fiúk és lányok szó szerint sorban álltak, hogy kerekes székessel is táncolhassanak. Ott ez úgy néz ki, hogy a versenytáncosok készülnek a táncos párjaikkal és indulnak is a versenyeken, de mellette a kerekes székes táncos párjaikkal is ugyanúgy készülnek és versenyeznek is. Ott felismerték, hogy velünk együtt versenyezve is lehetnek világbajnokok. És ott már látják az embert is, nem csak a széket. Nálunk ez még a ciki kategória, és még csak a szék létezik, nem az ember. A másik pedig tényleg azt hiszik, hogy ez olyan, mint az influenza, hogy ha közel kerülnek egy székeshez, elkapják, és ők is székesek lesznek. Szeretném azért megélni, hogy a mi versenytáncosaink is ráébrednek a lehetőség erejére, és túllátnak végre a széken. A versenyekre az edzőnk: Yegonyán Okszána készít fel bennünket, akinek külön köszönetem ezért. Ez már tényleg más világ. Nem elég szinkronban lenni a zenével, de a kifejező képesség is nagyon fontos. A kéztartásoknál a balettos mozdulatokat, tartásokat sokat kell gyakorolni. Itt a pontozó bírók éles szeme mindent lát, nem lehet tévedni, rontani. Ami még külön nehezíti a versenyt, az az, hogy amikor kiszólítanak a verseny parkettre, és megszólal a zene, akkor a megtanult koreográfiát számomra ismeretlen zenére kell rögtön átültetni. Azt nem tudjuk tehát sosem, hogy a versenyen milyen előadótól milyen szám lesz, mint ahogyan azt sem, hogy az a szám lassú, normál vagy gyors ütemű lesz-e. Így a koreográfiát ott a parketten pár ütem alatt kell beállítanunk az adott zenéhez. Nem egyszerű.

A tánccsoport fellépéseit pedig a bemutatkozónkkal, tudnám legjobban ajánlani:

“Az emberi természeten kívül egyetlen más élőlény sincs birtokában a testet hangokra mozgató érzés parancsának. Ezt a ringató parancsot ritmusnak nevezzük, s azt a parancsot, mely a magas és mély hangok, összefonását kormányozza: harmóniának.” (Platon)

– Hol vagytok elérhetőek, megrendelhetőek, facebook oldal, vagy honlap van?

A honlapunk, ahol sok információt lehet találni rólunk: www.gordulotanc.hu

A facebook oldal pedig: https://www.facebook.com/G%C3%B6rd%C3%BCl%C5%91-T%C3%A1nccsoport-768078309965100/?fref=ts

– Több, gyönyörűségesen elragadó fellépésen láttalak már. Meghatóan, profin összeállított koreográfiákban, Sárai Rita koreográfussal táncolni.    Most is libabőr fut, a hátamon mikor rád-rátok gondolok annyira mesebelien, álomszépen táncoltok. Táncos karriered kezdete óta követem munkásságodat. Több ízben hallható volt tőled mielőtt színpadra lépsz: „Át kell ülni, egy másik dimenzióba”. Számodra mit jelent ez, és hogyan tudod megvalósítani, hogy példaként szolgálj másoknak is?

 

– Itt is visszaköszön, az íjász múltamból, a vizualizációs gyakorlat. Fellépés előtt már teljesen kikapcsol az agyam, és nem létezik más számomra, mint a tánc és én. Amikor a nézők, vagy a versenybírók megtisztelnek a jelenlétükkel, nekem kutya kötelességem a tudásom 100%-át nyújtani. Ezt pedig nem lehet másként szerintem, csak úgy, ha befelé figyel az ember. Nem azt, hogy mennyien vannak a nézőtéren vagy, hogy ki hogyan öltözött fel… Fellépések előtt az agyam már annyira kikapcsol, hogy a táncok sorrendjét sem tudom, azt pedig végkép nem tudnám elmondani, hogy az elemek hogyan vannak egymás után. Ezt az állapotot leginkább egy hipnotikus állapothoz tudnám hasonlítani. Olyan ez, mintha a táncok fokozatosan összpontosulnának bennem, és az indításra várnának, hogy felszínre tudjanak törni.

– Idén látható voltál a Shakespeare Operabál nyitó táncában. Milyen érzés volt az Operaházban táncolni, mit kaptál ettől az élménytől? Látható valahol a felvétel?

 

– Az Operaházban táncolni, mindig felemelő érzés. A helynek a szelleme, a légköre egyfajta hangulatot teremt. Az elegancia és a történelem sugárzik az épületből. Nem véletlen, hogy az emberek nem szabadidő vagy farmer ruhában lépnek be az épületbe. Arról pedig nem is beszélve, hogy teltház előtt táncolni igazán felemelő érzés.  Maga a koreográfia is gyönyörű, mozgalmas és látványos volt. Külön köszönöm Nádasdy Andrásnak, hogy ebben a koreográfiában részt vehettem, és eltáncolhattam azt és úgy, ahogyan azt ő megálmodta. Egy tökéletes koreográfia, a tökéletes helyszínnek. Kell ennél több egy táncos számára? Ugye nem.

– A Hungarian Dance Open 2016 táncversenyen, a Kerekes székes Freestyle duó kategóriában 1. Vágola Imre, Sárai Rita – Pearl Harbor produkcióval. Ez a táncotok, aranyat ért, amihez gratulálok. Mit jelentett számodra a film főcímdala? Hová juthattok el ezzel a csodás eredménnyel?

 

– Magát a koreográfiát Sárai Rita készítette. Okszána pedig finomított rajta. Javította a kéztartásokat, felépítette a tánc történetét. Mint minden freestyle táncnak van mondanivalója.

Ez a koreográfia a film alapján készült el, annak mondanivalóját meséli el röviden. Egy ápolónő és egy pilóta történetét. Aki nem ismeri magát a filmbéli történetet, a tánccal igyekszünk a mondanivalót úgy kifejezni, hogy a történet felismerhető legyen.

Ahhoz, hogy valaki nemzetközi versenyen indulhasson, hazai bajnokságban kell részt vennie. Íratlan szabály az, hogy csak az első helyezett indulhat nemzetközi versenyen.

Amennyiben valamilyen oknál fogva nem tudnának indulni, akkor automatikusan a második helyezett kapja meg az indulás jogát. Ezzel, hogy mi lettünk az elsők, megkaptuk a jogot, hogy a májusban megrendezendő, frankfurti versenyen indulhassunk. Persze ez nagymértékben függ attól is, hogy a versenyre utazás költségét elő tudjuk-e teremteni.

Az aranyat hozó tánc a linkre kattintással látható:

 

 

– Szerepeltél több ízben Divatbemutatókon is tánccal. Mit jelent számodra a divat a táncban és a munkában? Milyen márkát, stílust szeretsz? Lennél-e modell kifutón?

 

– A divatot nem igazán követem nyomon, az nem az én világom. Úgy jellemezném a stílusomat, hogy sportosan elegáns. Szeretem a farmert, inggel és nyakkendővel, mellénnyel, vagy zakóval is. Úgy gondolom, hogy attól, mert ülve járó vagyok, nem kell éjjel nappal szabadidő ruhában járnom. Szeretek elegánsan megjelenni, mivel sok helyen megfordulok, ezért ismeretlen emberek, sok esetben rajtam keresztül nyernek első benyomást a székesekről. Számomra pedig fontos, hogy pozitív üzenetet közvetítsek embertársaim felé, a székesekről. Amikor az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában dolgoztam, íratlan szabály volt férfiak számára, az ing nyakkendővel. Itt szerettem meg igazán ezt az öltözetet. A jelenlegi munkahelyemen, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél ügyfélszolgálati munkatárs és recepciós vagyok, így itt is jól jön, a sportosan elegáns öltözet.

Nem szeretem mutogatni magam. A tánc, az érzelmek, önkifejezés eszköze, nem pedig magamutogatás. Lennék-e modell? Nagyon jó kérdés. Más országokban elfogadott, hogy nagy divattervezők ruháit, nemcsak járó, de székesek is bemutatják. Abban az esetben vállalnám csak el, hogy egy kis szemléletváltás induljon el nálunk is. Az emberek ne sajnálkozva nézzenek a sérültekre, hanem emberként. A férfira Férfiként, a nőkre pedig Nőként tekintsenek. A helyváltoztatásom másága ellenére, az életem, lehet teljes és boldog.

– Mi a célod a sportban, és a szerelemben, amit még nem értél el? Mi szükséges hozzá?

 

– A sportban célom még, egy VB vagy olimpiai cím. Talán, ha lenne szponzor, újra kezembe vehetném az íjat, és ki tudja…

A páromra már rátaláltam, és csupán a két lakhely közötti távolság áll utunkban, szeretnék még ebben az évben, itt Budapesten összeköltözni vele, és a párom kislányával, akit sajátomnak tekintek, hogy családot tudjunk alapítani. Mindegy, hogy a munkát, sportot vagy az élet bármely területét nézzük, tudom, hogy a társam támogat benne és mellettem áll, ami erőt ad mindenhez.

– Küldj a Divatikon.hu olvasóinak 5 bölcsességet az élet és a tánc szeretetéről:

• Szerintem a legfontosabb: „A ma, a holnap tegnapja”. A célok szükségesek, hisz azok motiválnak, viszont nem a jövőben kell élni, hanem, a mostban. Amikor a célom lebeg a szemem előtt, akkor az út majd hozzá rendelődik, hogy elérjem a célomat. Amikor a jövőben élek, nem veszem észre a felkínálkozó utat. Amikor a mában élek, akkor a holnapot teremtem.
• „Yoda: Engem kicsinek látsz nem igaz? Hát tudd meg, a látszat csal… … mert velem van az Erő, és az Erő hatalmas. Az életből árad, ezért nagy. Körülvesz valamennyiünket. Összeköt és megvilágosít minket.” Ne a helyváltozatás módját lásd, hanem az embert. A bizalmat pedig megelőlegezzük, és nem pedig utólag próbáljuk meg belemagyarázni.
• Ami pedig az élet minden területére érvényes: Csak azt add másoknak, amit magadnak is adnál.
• Azt gondolom, hogy ehhez sem kell semmit hozzáfűznöm: „A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”
• A végére pedig: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” Amikor valamit teszel, annak energiát adsz, és egyben esélyt is a sikerre. Abban az esetben, ha nem teszel, az is energia, de pozitív eredményt ne is várj cserébe. A langyos víz pedig semmire sem jó.

Köszönöm ezt a csodás mély interjút, további sok sikert életedhez!

 

 

Cikkíró:

Napsugár Anna

siket fotóriporter

Fotó:

Vágola Imre