Veréb Tamás: „Szeretném, ha boldog lennék abban, amit csinálok.”

Hirdetés

Rómeó és Júlia, Miss Saigon, Mozart, Elfújta a szél… Azt gondolom mindenkinek ismerősek a Budapesti Operettszínház sikermusicaljei. Én most viszont kísérletet tennék ezen nagyszabású produkciók főszereplőjének, Veréb Tamásnak a  bemutatására. Szívesen veszt részt jótékonysági kezdeményezésekben, túl van már egy saját, nagy sikerű közönségtalálkozón is.

10940558_763720283720641_4418858666749022216_n
Fotó: Bolya Árpád

Kíváncsi voltam, hogy milyen az a 21 éves „srác”, aki már ilyen volumenű szerepeket játszik és még jobban elgondolkodtam azon, hogy milyen lesz először egy olyasvalakivel beszélgetni, aki annyi idős, mint én. Interjúnk színhelye az Operettszínház művészbüféjének egy kicsi sarkocskája volt egy kávéval és az „átjáróház hangulattal” együtt egy esti előadást megelőzően.

Hirdetés

B.A: Már gyermekkorod óta foglalkozol zenével, a színpad világa sem volt ismeretlen számodra. Mégis van olyan igazán jelentős élményed, amely befolyásolt, hogy a zenét, a színészetet válaszd hivatásodnak?

V.T: A Miskolci Nemzeti Színházban kilenc évesen játszottam el az első szerepemet. Itt a főszereplőnek, Scrooge-nak a gyerekkori énjét alakítottam az Isten pénzében. Előtte egy-egy népdaléneklési versenyen megfordultam Édesanyámék és a szolfézstanárnőmnek a jóvoltából, aki annak idején foglalkozott velem. Már akkor a színháznak volt egy ilyen varázslatos világa, ami a mai napig nem igazán enged. Nyílván ott született meg valami, ott ragadott meg valami, amitől nem volt kérdéses, hogy én ezzel szeretnék és fogok foglalkozni. Aztán egyre jobban, az idő elteltével bontakoztak ki a dolgok és láttunk rá esélyt, hogy egyáltalán van keresni valóm ezen a pályán, sikeres lehetek ebben a színpadi életben. Igaz prózai színpadon még nem próbálhattam ki magamat és nem próbáltam ki magam olyanban, ami zenétől teljesen mentes volt. Viszont tényleg szeretem, ha olyan zene van mögöttünk, ami egy keretet ad az egész történetnek és érzelmeket fejez ki, és így ebből mi is tudunk építkezni.

B.A: Milyen volt Miskolcról Budapestre kerülni? Voltak-e nehézségeid, amelyekkel nehezen birkóztál meg, vagy csak hosszasan tudtál hozzászokni?

V.T: A bőröndből öltözés az borzalmas volt. Azt nagyon nem szerettem. Én még gimis voltam, amikor Földesi Margit színi stúdiójába jelentkeztem, sőt, lényegében akkor kezdtem. Óriási élmény volt, hogy Budapestre lehetett utazgatni minden héten. Viszont egy bizonyos szintű teher is nyílván, hiszen, a diákéveimre egy picit rányomta a bélyegét. Amellett hogy nagyon élveztem és profitáltam is belőle nagyon sokszor, nyílván nem volt egy akkora a szabadság, mint a többieknek. Nekem nem lehetett heverészni otthon hétvégén. Az első alkalom, amikor komolyabban érintett az ingázás, az a Margit Szigeti Szabadtérin a Robin Hood és a Szegény gazdagok című produkció volt. Mind a kettőbe egy évben kerültem bele. Akkor változott meg picit a dolog, hiszen már fent is kellett laknom tartósabban. Barátoknál, ismerősöknél, keresztanyáméknál töltöttem sok időt. Nagyon szerettem, nagyon jó volt és annak is megvolt a varázsa. Viszont soha nem volt meg a saját kis szobám, nem volt meg az az otthoni nyugalom. Ezt nehezen viseltem, ezért is lakom most albérletben. Ragaszkodtam hozzá, hogyha feljövök Budapestre, és itt fogok dolgozni, akkor nekem lesz saját albérletem, ahol nem a barátaimmal, nem akárkivel és nem valakinél lakom, hanem majd az én albérletem lesz és gondoskodom mindenről.

10440234_734367573322579_2379102107562837847_n
Rómeó és Júlia – Fotó: Budapesti Operettszínház

B.A: Hogyan emlékszel vissza az első operettszínházi szerepedre? (Elfújta a szél – Ashley)

V.T: Eljöttem egy meghallgatásra, egy rosszabb időszak után Mikor egy picit mélyponton voltam. Szakmailag és az élet terén is. Tehát volt egy nagyon-nagy kérdőjel, hogy akkor most mi lesz. Ugyanis pont végeztem a gimnáziumban. Gondolkoztunk, hogy akkor most egyetem vagy főiskola, színház, színpad, zene.  A múlt az predesztinálta a jövőmet, de konkrét képünk nem volt róla és ekkor volt ez az Elfújta a szél meghallgatás. Nem tudom honnan szerezte Édesanyám az infót, és megmondom teljesen őszintén, hogy nem fűztem hozzá komolyabb reményeket, amikor eljöttem. Úgy voltam vele, hogy persze, nyilván eljövök, aztán majd lesz, ami lesz. Úgyis gondoltam, hogy külsősként bekerülni egy ilyen produkcióba, úgy, hogy semmi korábbi komoly tapasztalatom, végzettségem nincs szinte lehetetlen. A lényeg, hogy eljöttem és olyan váratlan siker volt a három meghallgatás, hogy utána egy-két hónapra rá meg is tudtuk, hogy kiválasztottak erre a szerepre. Akkor jött ugye, hogy gyorsan el kellene olvasni a könyvet, meg kell nézni a filmet. Nagyon-nagy köszönet Somogyi Szilárd Rendező Úrnak, és nyilván a Kerényi Miklós Gábor akkori Director Úrnak, hiszen, meglátták bennem a lehetőséget és meg is adták ezt az esélyt, hogy megmutathassam magam.

11174824_817793441646658_4107466386957096258_n
Fotó: Bolya Árpád

Tomi legnagyobb élménye, amit még az unokáinak is el fog mesélni, a Szegedi Szabadtéri Játékokon való szereplése volt. A mai napig elismeréssel beszél azokról a művészekről (Janza Kata, Szabó P. Szilveszter, Vágó Zsuzsi), akik úgymond elindították ezen a pályán és olyan értékeket adtak neki, amelyek rávezették, hogy igenis ez az életcélja, a színpaddal és a zenével kell foglalkoznia.

B.A: Aztán jött Rómeó, Mozart és Chris a Miss Saigonból… Milyen érzés ezeket a nagyszerepeket szinte naponta játszani? Hogy készülsz fel?

 V.T: Leírhatatlan érzés. Wolfgang Amadeus Mozartot eljátszani hatalmas élmény, akkor is, ha az ember nem adja át magát teljes mértékben. Ha pedig tényleg megéli az eseményeket és átengedi magának a karaktert, akkor az egy hihetetlen lesújtó, egyben felemelő érzés. Viszont fantasztikus, amikor egybe összeáll az egész és ott állunk a tapsrendben, hogy igen vége van valaminek és eljutottunk A-ból B-be. Kell egy komoly zenei felkészülés, meg kell lennie a háttérnek, hogy az ember el tudjon énekelni egy ilyen musicalt. Ez egy folyamatos dolog. A Mozart musicalre rengeteget kellett kardiózni, lépcsőzni. Rengeteget táncolunk és énekelünk, kellőképpen elfáradunk és ez nagyon nehéz tud lenni bizonyos helyzetekben. A különböző karaktereknek, pl. Mozartnak is utána kellett olvasnom. Tanultam róla annak idején a zeneiskolában, tudom ki az a Mozart, de mégis kell információkat szereznem róla, ami színesebbé teheti a karaktert, ami egyébként már meg van írva. A szöveg és a zene megtanulása az meg egy külön procedúra. A rendező által adott szituációkkal lesz egész, úgy kapcsolódik össze, és úgy már nem nehéz szöveget mondani, hogyha az ember tudja, hogy miért mondja és mi lesz rá a válasz. Illetve azt a választ kapja, amit a helyzet megkíván.

A fiatal művész elmesélte, hogy van, amikor néhány karakterből olyan hosszasan tud kiszakadni, hogy nehezen alszik, de úgy gondolja, hogy az évek rutinja talán majd segít neki ebben.

B.A: Mesélj kérlek a Mi is itt vagyunk! kampányról!

V.T: Nagyon jó kezdeményezésnek tartom. Hogy Dolhai Attilának lehetek a mentoráltja, az leírhatatlan érzés, hiszen, a Mozart és a Rómeó és Júlia CD felváltva ment, amikor én éppen legóztam. Nekem ő egy hihetetlen nagy ikonja a musicaljátszásnak. Nagyon-nagy élmény. Remélem, hogy lesznek további fázisai ennek, amikor ténylegesen közös munka jöhet létre és olyan kapcsolat, amivel előrébb tudunk jutni.

1655835_721491877943482_121576185752639459_n
Fotó: Budapesti Operettszínház

Tamás jelenleg nagyon jól érzi magát a bőrében, ugyanis olyan lehetőségeket kap, amiknek meg akar és meg tud felelni… Mégis megkérdeztem arról, hogy öt év múlva hogyan képzeli el magát?

V.T: Nagyon sok felnőtt, érett embertől  és művésztől hallom, hogy legyen mindenkinek egy X éves terve, hogy hova szeretne eljutni. Hiszen nagyon sokat tud segíteni. Úgy gondolom, hogyha csak úszunk az árral és élünk bele a világba, az nem egy célravezető dolog. Ezért érdemes csinálni egy ilyen tervet. Viszont jelenleg úgy vagyok vele, hogy nagyon sok mindenben látok lehetőséget, és nagyon sok minden áll még előttem – nyílván sokkal több, mint mögöttem (nevet)– hogy még nem igazán tudok erről mit nyilatkozni. Nagyon szeretném, hogy 5 év múlva, abban, amit csinálok, sikerem legyen, és azt szeretném is csinálni. Tudom, hülyén hangzik így, de lényegében ez egy nagyon jó mondóka is magamnak, ami akár végigkísérheti ezt az öt évet, hogy semmi olyat ne tegyek, amit nem szeretek, és amiről nem érzem azt, hogy kielégítő lenne akár művészileg, akár emberileg vagy lelkileg. Szeretném, ha lenne később, amikor érett vagyok rá zeneileg, egy könnyűzenei próbálkozás, akár saját dalok terén. Nagyon szeretnék saját dalokat írni, nyílván ehhez kell egy olyan lendület vagy egy löket, ami az embert elindítja ezen, hiszen még nem próbáltam ki soha és miért ne mehetne? Olyan élményekkel is gazdagodnék, amit érdemes megírni. Persze a negatív élmények is élmények, de arról ne is beszéljünk. Illetve a komolyzenével is vannak terveim, ez egy hosszabb távú jövőkép. Most a miskolci egyetemen komolyzenét, illetve klasszikus éneket tanulok. Mikor oda kerültem, akkor még nem voltam biztos benne, hogy ezt szeretném csinálni. Most sem száz százalékig, de már azt gondolom nem hiába, van értelme. Miért állítanánk magunknak korlátokat és miért zárnánk be ajtókat, ami az is lehet, hogy jó lesz később? Szeretném, ha boldog lennék abban, amit csinálok.

B.A: Köszönöm szépen, hogy megtiszteltél az időddel és az interjúval! További sok sikert kívánok Neked!

2015.08.10. Hétfő
Készítette: Badicz Adrus
Fotók: Bolya Árpád, Budapesti Operettszínház

Az interjú 2015. februárjában készült.

Mondd el a véleményed

Ez a webhely a böngészés tökéletesítése érdekében cookie-kat használ. Részletek

Egy EU-s tövény alapján kötelező tájékoztatni a weboldalunkra látogatókat, hogy a weboldal cookikat használ. Ha ezzel nem értessz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookik tárolását!

Zár