Jöjjön versek szavalóversenyre 2. osztályosoknak összeállításunk.
Nézzük a 2. osztályos gyerknek mely verseket ajánljuk szavalóversenyre.
Gazdag Erzsi: A méhecske inge
Szomorkodik a méhecske:
Kimosta az ingét,
ökörnyálra terítette,
szél szárnyára kerítette,
s a felhőbe repítette,
mint a könnyű pillét.
Föltekint a bodzafára.
Könnye kőre csorran:
„Cinkemadár, ha arra jársz
,ingecskémre ha rátalálsz,
kapd csőrödbe nyomban
s hozd le nekem onnan!”
Cinkemadár megsajnálta,
szólt a pacsirtának:
„Itt egy kis méh panaszkodik,
inge szélbe kapaszkodik,
valahol a felhőn úszik
lengő vitorlának.
Te ismered azt a felhőt,
mondd meg neki szépen:
eressze le vitorláját,
dobja le a méh ruháját!
Megfizetem fáradságát
Tán a jövő héten.”
Kis pacsirta szárnyát tárja,
s fellegekbe röppen.
Cinke és méh ott lenn várja,
s ím, a méhe habruhája,
mint a harmat a virágra,
lábuk elé csöppen.
Kányádi Sándor: Az okos kos
Lucskos, latyakos
ősz vége volt, akárcsak
most,
mikor vásárra vittek egy kost.
Szép nagy állat volt,
fajtiszta racka,
sajnálta is nagyon a gazda,
de nem volt mit tenni,
mivel a kos nem tudott
viselkedni.
Mindig tilosba járt,
s volt úgy, hogy hetekig
odahált,
máskor meg naphosszat
tekergett kedvére,
(mint akinek nincs meg
a leckéje),
s mikor már rosszat
gondolhattak volna,
hogy most aztán vége:
farkas vagy medve
valami megette,
csak előállt, mintha
mi sem történt volna.
Tűrt, tűrt a pásztor,
aki egyébként jámbor
ember hírébe állott,
és még büszke is volt olykor
a kosára,
de egyszer csak megelégelte
a dolgot.
Tarisznyát vett a vállára,
szarvon fogta a kost, és
elvitte a szóban forgó
őszi vásárra.
Tetszett a kosnak a vásár,
s hogy annyi újat láthat,
kíváncsiságból szarvára is vett
egy mézeskalácsos sátrat.
Lett erre riadalom,
lárma:
– Vigyázzon, ember, a kosára,
ha már nem tudta megnevelni!
Erre a pásztor a kosnak,
a kos a kalácsosnak,
a kalácsok meg a földre estek.
Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.
Aztán meg a garázda
kos egy kofa kosarára
vetett
szemet,
s dézsmálni kezdte,
mint egy mihaszna kecske.
– Hogy kerülne már rúdra bőröd! –
eképpen zsörtölődött,
a most már cseppet sem jámbor
pásztor.
– Hogy lenne belőled pörkölt,
te ördög,
te átok! –
S nyomatékul botjával reávágott.
Módfelett mulattatta a népet
a látvány.
Most
valaki hozzájuk lépett.
– Pörköltet mondott, bátyám?
Úgy legyen!
Mészáros vagyok, s a kost
ezennel megveszem. –
Meg is vette, sokat nem alkudoztak.
Indulni kellett máris
a kosnak.
S indult a pásztor is
megkönnyebbülten:
– Na végre, hogy tőled is
megmenekültem.
Haza is ért még délre.
S hát ki jön szembe véle
az udvaron? Ki az ördög?
– Kos ez, nem pörkölt!
– Ne-e-em bizony, gazdám,
volt eszed, de nekem is volt ám.
Mit eddig sose tettem,
ezennel megjelentem,
meghalni nem volt kedvem,
s amikor észrevettem
a hentes kését, menten
a hátuljának mentem,
s a késével, mit megfent,
szépen a sárba nyekkent,
talán még most is ott van
a pocsban.
Hol van az előírva,
hogy buta minden birka?!
A vásár különben szép volt,
én szeretem a cécót.
Próbált még néhányszor
túladni rajta a pásztor,
vitte vásárról vásárra,
de hiába:
a kosból nem lett pörkölt.
A pásztor meg csak zsörtölt,
s hűséges barátok lettek,
mire megöregedtek.
Weöres Sándor: Ballada a három falevélről
Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból –
Elröpült három falevél.
– – – – – – – – – – – – – – –
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.
Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
Lobogott három falevél.
– – – – – – – – – – – – – – –
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete, mély –
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?
Varró Dániel: Szösz néne
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán,
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.
Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére.
– Hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dúdolásban, Szösz néne?
– Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?
– Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi sem búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm!
Futottak a Takarítók a teraszhoz,
sipítoztak máris: – Szösz néne!
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán.
Szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
– Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne!
K. László Szilvia: A kis lajhár Alajos
Lajháréknál nagy az öröm
született egy aranyos,
igen bájos,
igen ügyes,
igen jámbor,
igen eszes,
gyönyörű szép lajhárbaba:
a kis Lajhár Alajos.
Ám, hogy telnek napok, hetek
jön a gond is, rengeteg.
Olyan sírós,
hangja éles,
túl mozgékony,
néha rémes!
Súgnak-búgnak a rokonok:
– Jaj, de furcsa egy gyerek!
Sóhajtoznak a lajhárok,
nem tetszik már senkinek.
Rendes lajhár:
lusta, lomha,
nem szaladgál
bolond módra!
Kérdezgetik a testvérek:
– Ő már mindig a mienk?
Visszavinni nem lehet?
Sír az anyja, morog apja,
kérik durván, szelíden:
– Ülj le kicsit!
– Figyelj jobban!
– Ne kiabálj már a boltban!
– Legalább néha pihenj!
– Nyugodj már meg, kicsinyem!
Orvos látja, de hiába,
nem segít a pirula.
Telnek napok,
telnek hetek,
nő, csak nő
a lajhárgyerek.
– Rendes lajhár már nem lehet –
suttogják a faluban.
Ám egy napon nagyot fordul
kis lajhárunk élete.
Jön egy cirkusz,
befogadják,
légtornászként
alkalmazzák.
Nevét zúgja a közönség,
s egyre nő a sikere.
Büszke már a lajhárcsalád:
– Milyen ügyes csemete!
– Olyan fürge, olyan kecses!
– Csodáljuk, ez természetes!
Lajháréknál ilyen sikert
nem ért még el senki se!
Csukás István: A nagy papucstolvaj
A nagy papucstolvaj éjjel
nagy ravaszul mélyen alszik,
így álcázza magát, ezért
őrá senki nem gyanakszik.
Mint csecsemő a bölcsőben,
horkolászik kosarában,
hogy is lehetne ő tolvaj,
ily képpel, s az ő korában?
Hisz a foga is még tejfog,
a lába is rövid, gyenge,
összevissza lóg a feje,
a mozgása ügyetlenke.
Ilyen ő, az én kiskutyám,
ártatlanság élő szobra!
Papucstolvaj? Ugyan kérem!
Rá se néz a papucsokra.
Akkor ki járt bent a házban,
akkor ki járt kint a kertben?
Töprengtem, míg csupasz talppal
papucsomat keresgettem.
Az ágy alatt kotorászok,
de hiába, nincs ott semmi,
pedig este oda tettem,
tehát mindnek ott kell lenni.
S ha tüdőgyulladást kapok,
vagy isiászt vagy reumát?!
Az ajtóból vigyorogva
hallgatja e morgós dumát.
Gyanakodva nézem, gyanúm
lassan-lassan az égig ér,
ő kirohan, én utána:
és a kert, mint egy csatatér!
Telistele papucsokkal,
itt egy fél pár, ott a párja,
téli, nyári keveredve,
mintha szellem-táncot járna.
Rámnéz: Gyere, játsszunk, morgós,
az örömöt ingyen adják!
Így van, szólok, papucs helyett
kapsz azért egy pöttyös labdát!
Szalai Borbála: Hápi kacsa
Volt egyszer egy kicsi kacsa,
úgy hívták, hogy Hápi.
Alig bújt ki a tojásból,
máris tudott járni.
Pihés volt a feje, nyaka,
szárnya, hasa, háta,
színe pedig, mint a pitypang,
éppen olyan sárga.
Hápi kacsa minden reggel
fölkelt kakasszóra,
kapta magát s szaporázva
totyogott a tóra.
Hogy a vízbe toccsanhasson,
mindig csak azt leste…
Fürdött reggel, fürdött este,
jót lubickolt este.
Hát egy napon Hápi kacsa
csodálkozva látja:
hófehér lett nyaka, hasa,
háta meg a szárnya!
Addig-addig mosdott, fürdött
lubickolt a tóba’ –
amíg az a szép sárga szín
mind lekopott róla…
The post Versek szavalóversenyre 2. osztályosoknak appeared first on Meglepetesvers.hu.