A „A völgyi lakos” gyönyörű, melankolikus képekben mesél a reménytelen vágyódásról.
Jöjjön Vörösmarty Mihály: A völgyi lakos verse.
„Zöld fürtözettel
Feszül az égnek
A hegy tövéből
Egy hársfasor.
Alóla lassan
Zuhogva csermely
Szakad siralmas
Lakom felé;
Ott nyugszik ottan
Kél hajnalarcu
Tündér alakban
Vezér tüzem,
A szöghajú lány;
Szép, mint kelő nap,
S mint a lenyugvó
Olyan szelíd.
De mit tünődöm?
Nem tudja, vagy tán
Ha tudja, nem szán,
Hogy szenvedek.
Ah a futó szél
Elkapja szómat,
A hab könnyűmet –
De nem felé.
Nem jut fülébe
Keservem hangja,
Nem ér szivéhez,
Nyögő szivem.”
Ekkép panaszlá
Bús andalogva
A völgy lakója
Gyötrelmeit.
S haj! a futó szél
Elkapta hangját,
A hab könyűit,
De más felé.
A csermely árját
Tenger nyelé be,
A szél fuvalmát
Zugó vihar;
S most sírja mellett.
Bús zöngelemmel
Szél és patakzaj
Sohajtanak.
The post Vörösmarty Mihály: A völgyi lakos appeared first on Meglepetesvers.hu.
