Baranyi Ferenc: Mulasztás
Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!
Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
s elvitte veled együtt testednek titkait.
És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.
A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.
Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
elhódított a vén föld és én azóta folyvást
siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.
The post Baranyi Ferenc: Mulasztás appeared first on Meglepetesvers.hu.
