A farkasemberek elsősorban a kelet-európai hiedelmek szörnyfigurái, de megtalálhatóak egyéb kultúrák rémtörténeteiben is.
Többféle módon jellemzik őket. Az egyik variáció szerint a farkasemberek olyan vámpírok, akik holdtöltekor farkasalakban támadnak gyanútlan áldozataikra.
A másik elképzelés úgy magyarázza, hogy a vámpírok családjához tartoznak, ugyanakkor legnagyobb ellenségeik is, ezek az ún. vérfarkasok. Ők a legvérengzőbbek. Nappal emberként viselkednek, éjszaka vérrel csillapítják éhségüket. Átalakulva képesek legyőzni, elpusztítani a vámpírokat.
A mesék azt mondják, vannak olyan emberek, akik ugyan nem vámpírok, mégis, valamilyen oknál fogva képesek átalakulni farkassá. Ők az emberfarkasok. Általában marhákat, birkákat támadnak meg, nagyon ritkán embert, de többnyire csak akkor, ha sarokba szorítják őket. Ha emberalakjukat öltik fel, az állatok gyakran nyugtalanná válnak környezetükben.
Mindháromnak közös jellemzője, hogy a telihold különös hatással van rájuk, harapásukkal képesek bárkit megfertőzni és az ezüst elpusztítja őket. Bizony a középkori ember élete nem lehetett egyszerű. Könnyen meggyanúsíthattak bárkit azzal, hogy emberfarkas. Elég volt, ha csak párszor rávicsorgott egy kutya vagy nyugtalanná vált egy ló a közelében.
Mi alapozhatta meg a farkasember legendáját?
A történet bámilyen hihetetlen is, az ősidőkig nyúlik vissza, amikor a sámánok kivételes erejüket és képességeiket megmutatva gyakran bújtak állatbőrökbe. Idővel megtanultak bánni a különböző hallucinogénekkel, és a telihold mágikus hatalmát felhasználva delejes erővel hatottak a törzs tagjaira. A sámánok azonban kizárólag pozitív célra használták fel képességeiket. Babonás félelem alakult ki az emberekben a különböző farkaslényekkel kapcsolatban. A legenda a középkortól vált igazán népszerűvé. Ne felejtsük el, hogy akkoriban Európa nagyobb hányadát kietlen vagy erdős, ritkán lakott terület borította.
Más elképzelés szerint a farkasember, emberfarkas, vérfarkas olyan ember, akit egy átok farkassá változtatott.
Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Eredeti görög neve, a λυκάνθρωπος, a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A farkasember-hiedelem eredetére – mely szerint némelyik ember képes magára ölteni egy állat, többnyire farkas formáját – soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni. Hérodotosz, a Kr. e. 5. században élt görög történetíró szerint a görögök és a szkíták, akik a Fekete-tenger partján telepedtek le, az ottani őslakókat varázslóknak tartották, akik minden évben néhány napra farkassá változnak. Megemlít egy népcsoportot, amelynek tagjai akaratlagosan farkassá tudnak változni, és éppen olyan könnyedén vissza is tudnak alakulni, amikor csak akarnak. Századokkal Krisztus születése előtt a farkasember-démont olyan embernek tekintették, akit természetellenes módon megszállt az emberhús iránti éhség, és aki mágia segítségével megvadult farkassá tud változni, hogy könnyebben tudja csillapítani szörnyű étvágyát. Az ókori bölcsek szerint az átalakulással a farkas-ember a farkas erejét és ravaszságát ölti magára, jóllehet hangja és szeme továbbra is emberi marad. A római kori irodalomban is varázslat művének tartották az ember farkassá változását. Azokban az országokban, ahol nem éltek farkasok, vagy nem sok kárt tettek, más állatok részesültek ebben a megtiszteltetésben: Indiában a tigris, leopárd vagy a hiéna, Szibériában a medve, Afrikában a krokodil. A Kr. e. 1. században élt Virgilius volt az első latin költő, aki említést tett a babonáról. Petronius, aki Kr.u. 54-68 között Néró udvarának szórakoztatásáért volt felelős, egy jó kis farkasember történetet mesél el Satyricon című verses regényében. Bizonyos görög és római tradíciók szerint az embernek farkassá való átalakulása egy istennek bemutatott emberáldozat miatti büntetés. Plinius (Kr.u. 62-113) szerint az ilyen alkalmakkor az áldozatot egy tó szélére vitték, majd miután átúszott a túlpartra, farkassá változott. Ebben a formájában járta kilenc évig a vidéket farkasember-társaival együtt. Ha ezalatt az idő alatt megtartóztatta magát az emberhús evéstől, akkor visszanyerhette eredeti formáját, ami nem mentesült az öregkori romlástól.
Az alakváltozások előidézésére használt módszerek különfélék voltak. Néha az átváltozás spontán módon, irányíthatatlanul következett be, máskor egy valódi farkasbőr felöltésével történt. Számos esetben csak egy varázslatra volt szükség, ami nem okozott változásokat az emberi testben, a szemtanúkat késztette arra, hogy azt képzeljék, igazi farkast látnak. Néhány átváltozott ember azt állította, hogy csak bizonyos növények, például mérgező sisakvirág vagy bürök segítségével tudnak visszaváltozni, illetve úgy, hogy különböző növényi kenőcsökkel kenték be testüket.
A vámpírokkal ellentétben a vérfarkasok nem érzékenyek a vallási ereklyékre és szimbólumokra mint például a szenteltvíz vagy a kereszt. Néhány ország mondái szerint a rozs és a fagyöngy biztonságos távolban tartja a vérfarkasokat. A belgák szerint a hegyi kőris árnyékában biztonságban vannak a vérfarkasoktól, míg megint máshol a farkasszőlőt ajánlják a támadások ellen.
Paktum az ördöggel. Egy jelentős farkasember-eset a 17. század elején történt. Jean Grenier 13 éves fiú volt, és bizonyos fokig gyengeelméjű. Különös ismertetőjele előreugró állkapcsa volt; szemfogai kilátszottak felső ajka alól. Farkasembernek tartotta magát. Egyik este lányokkal találkozott, és azzal ijesztgette őket, hogy amint lemegy a nap, farkassá fog változni és megeszi őket vacsorára. Néhány nap múlva az egyik lány naplementekor kiment gondozni a birkákat. Ekkor megtámadta őt egy lény, amiről azt hitte, hogy farkas, de később kiderült, hogy Jean Grenier volt. A lány elkergette pásztorbotjával és hazaszaladt. Amikor a bordeaux-i bíróság elé állították, Jean Grenier bevallotta, hogy két évvel korábban találkozott az erdőben az ördöggel, és lepaktált vele. Ezért kapott cserébe egy farkasbőrt. Azóta farkas képében pusztít éjszaka, nappal pedig emberi formát ölt. Megölt és felfalt több gyereket, akiket egyedül talált a mezőn, sőt egyszer egy házba is bement, amikor a család nem volt otthon, és elvitt egy kisbabát a bölcsőjéből. A bíróság alapos nyomozása kiderítette, hogy ezek az állítások megfelelnek a valóságnak, már ami a kannibalizmust illeti. Alig volt kétséges, hogy az eltűnt gyerekeket Jean Grenier falta fel, és semmi kétség nem volt afelől, hogy a féleszű fiú szilárdan hitte, hogy ő farkasember.
DECEMBER 13-A, LUCA NAP
1582-ig, a Gergely-féle naptárreformig december tizenharmadika a tél legrövidebb napja volt. Luca vagy Lúcia ókeresztény vértanú volt, de a népi hiedelemvilágnak is jeles alakjává vált, hol jutalmazó, hol büntető szerepben. Lúcia 304-ben Siracusában szenvedett vértanúságot. Beteg édesanyját vitte gyógyulni Szent Ágota sírjához. Éjjel Luca álmot látott, megjelent neki Ágota, s megígérte neki, hogy az Úr által hatalmas dicsőséget szerez még szülővárosának.
Luca szétosztotta vagyonát, vőlegényét kikosarazta, hogy Krisztus jegyese lehessen. A fiú azonban feljelentést tett Paschasius bírónál, mivel elesett a szép hozománytól. Lucát, hogy testéből kiűzze a Szentlelket, nyilvánosházba akarták vitetni, hogy ott meggyalázzák, amiért nem akart férjhez menni. “Ezzel a testet nem tudod beszennyezni, mert az csak úgy lesz tisztátalan, ha az akarat beleegyezik. Ezért még ha el is veszed erőszakkal testem tisztaságát, akaratomat erre nem tudod rávenni. Mire vársz? A testem kész a kínra!” – felelte Luca a bírónak. A lány teste olyan nehéz lett, hogy 50 ökörrel sem tudták a bordélyba vonszolni. Ekkor megkínozták, majd torkát karddal szúrták át, de a lány addig nem halt meg, míg egy pap fel nem adta neki az utolsó kenetet. Lucát általában ökrökkel a lábánál, átszúrt torokkal, a mártírok pálmalevelével kezében ábrázolják. Égő olajmécsest és egy szempárt tart kezében. Neve a lux, fény szóból ered, ezért oltalmát kérték a szembetegek, vakok, de a bűnbánó utcanők és a hegyes szerszámmal dolgozók, varrónők, nyeregkészítők és a földművesek is. Házasságszerző szentnek is tartották.
Luca alakját számos formában megőrizte az emlékezet, festőket, írókat ihletett meg, és kevés jeles naphoz fűződik ennyi néphiedelem, mint Lucához. Keveredett benne vallás és misztikus hiedelem. A magyar néphitben a Luca asszony ártó, rontó nőalakként volt jelen. Luca napján a gonosz szabadon garázdálkodott, ezért számos tiltás, szabály vonatkozott erre a napra.
Asszonyi munkák tiltása
Bizonyos munkák végzését tiltották az egyházi ünnepeken. Luca napján sem szabadott fonni, szőni, kenyeret sütni, lúgozni. A tiltásokhoz rövid történetek is tartoznak. Hont, Somogy, Bács-Kiskun megyéből származik ez a monda, amely szerint a Luca napján mosó asszonyt, aki azt válaszolta a figyelmeztetésre, hogy “ó, mire Luca-puca eljön, addig haccó kimosok”, Luca kővé változtatta. Volt, ahol a mosó asszonyt a párlósajtárba lökte. Luca tűzbe hajította az orsót, vagy bevarrta a tyúkok fenekét, hogy ne tojjanak, ha a ház asszonya varrni merészelt. Fejtő, bontó munkákat lehetett végezni ezen a napon, például tollat fosztani vagy borsót fejteni. A tyúkok termékenységvarázslatai ehhez a naphoz kapcsolódtak, de más állatok szaporulatára is ebből a napból következtettek. Ha férfi járt a házban először reggel, jó szaporulatot vártak az aprójószágnak. Ha nő, akkor nem tojtak a tyúkok, és törtek az edények az új esztendőben. A tyúkokkal az ősszel eltett kukoricát ilyenkor és karácsonykor etették meg, hogy sok tojást tojjanak. Éjfélkor piszkafával zargatták őket. Legalább hétféle magot kaptak ezen a napon. A tojófészekbe a szomszédtól lopott marék szalmát és tojást tettek, s közben ezt mondták: “A mi tyúkunk tojogájjon, a szomszidé kotkodájjon!” Ezt csak olyan asszony tehette meg, aki soha életében nem lopott. Volt, hogy az asszony egész nap feküdt, hogy a tyúk is “megkotyoljon”. A kotyolás Luca-napi szokás volt, fiúk jártak a házakhoz, szalmát szórtak, arra térdeltek le, és közben jókívánságokat mondtak. A szalmát a tyúkok alá vitték.
Luca-szék
Luca napján kezdték készíteni azt a kis háromlábú széket, amelyet magukkal vittek az éjféli misére. Mindennap dolgoztak rajta egy kicsit. Ezért mondják: “Lassan készül, mint a Luca széke!” Szöget nem lehetett használni hozzá, és tizenháromféle fából készült. A reformátusok a keresztútra vitték, szentelt krétával kört rajzoltak köré, a katolikusok az éjféli misén álltak rá, s így meglátták, ki a boszorkány. A gonosz ilyenkor szarvat viselt. Utána viszont gyorsan kellett szaladni, mert a boszorkányok az ember után eredtek, hogy széttépjék. A keresztútra a legény mákot szórt, s míg a boszorkány felcsipegette azt, addig kereket oldott. Egyes régiókban szokás volt, hogy hazaérve fokhagymát dugtak a kulcslyukba, kést vágtak az ajtófába, és keresztbe állították a seprűt. A széket általában elégették.
Jóslások
Szokás volt pogácsát sütni, amelybe tollat szúrtak. Akinek a pogácsáján megperzselődött a toll, nemsokára meghalt. Luca-pogácsába süthettek férfineveket is. A szerelmi jóslások sorába tartozott a gombóc, amelybe kis cédulákon kerültek a nevek, s amelyik legelőször jött fel a vízben, az tartalmazta a jövendőbeli nevét. Egyes országrészekben a szemétdombra álltak a lányok, s ahonnét a kutyaugatás vagy kakaskukorékolás hallatszott, onnét jött a szerelem. Somgallyat tettek ilyenkor a vízbe, hogy karácsonyra kizöldüljön. Ekkor elvitték az éjféli misére, és megérintették vele a kiszemelt legényt.
Luca kalendárium
A karácsonyig hátralevő tizenkét napból jósolták meg a következő év tizenkét havának időjárását. Ezt Luca nevezték kalendáriumnak. Tizenkét besózott hagymalevélből is szokás volt jósolni az időjárást.
Luca-napi alakoskodás
Luca napján a jelmezesek fehér leplet viseltek, arcuk elé fátylat vagy szitát tettek. Seprűt vagy meszelőt vittek magukkal, ha a jelmezes férfi volt, nem szólalhatott meg. Volt, ahol kormos képpel ijesztgették a háziakat. Ellenőrizték a gyerekeket, imát mondattak velük, ajándékot osztottak. A lustákat megbüntették. Volt, ahol kitömött hasú “szalmatörök” járta a falut. (Ő általában a farsang környéki szokások szereplője volt.) A legények csínytevéseket is elkövettek, szétszedték a szekeret és a tetőn összerakták, elcserélték vagy bekötötték a kapukat, de volt, hogy egyenesen a kútba dobták bosszúból a szétszedett szekeret vagy kaput.
Más “lucaságok”
A rontás ellen sok helyen fokhagymával védekeztek, keresztet rajzoltak az istálló ajtajára, vagy az állatok homlokát kenték be fokhagymával, s közben azt mondták: “Luca, Luca, távol légy!” Hamut szórtak az ólak bejáratához, hogy a macska képében járó boszorkány nyomait felszedhessék. Luca-disznó járt ezen a napon, ártó, állat formájú kísértet, akivel a gyerekeket ijesztgették. Ha valaki azt akarta, hogy ne tejeljen a szomszéd tehene, éjjel titokban megfejte, és a keresztútra vitte a tejet. Kivájtak egy tököt, szemet, szájat vágtak rá, és gyertyát tettek bele. Ez volt a Luca-tök. A Luca-búzát ezen a napon vetették el egy kis tálba, s karácsonyra kihajtott. Néhol a baromfinak adták karácsony után, de jósoltak is belőle a következő év termésével kapcsolatban. Luca-sugarat fontak, ami egy ostorhoz hasonló eszköz volt, és azt tartották, kezes lesz tőle az igavonó állat.
A boszorkányos Lucát hazánkon kívül a horvátok, szlovákok, szlovének és osztrákok is ismerik. Olaszországban Szent Lúcia, a vértanú tisztelete erősebb. Svédországban Luca a fény eljövetelét jelzi, ezért az asszonyok fehér ruhába öltöznek. A felvonuláson Luca megy elöl, fején koszorút visel, melyen gyertyák égnek. A csillagfiúk hegyes süvegben vannak, és egy botra erősített csillagot visznek magukkal. A menet végén kis mécseseikkel a manók vonulnak.
Fürstenfeldbruckban, Németországban él egy régi szokás: a Luca-ház úsztatása. Egy XVIII. századi árvíz idején kérték Szent Lúcia segítségét a településen. Fogadalmi ajándékként házaik kis makettjét teszik ma az Amper folyóba. A kis házakat előtte megáldják, és mécseseket helyeznek el bennük.
Mindenkinek kellemes Luca napját kívánok!
