Május 5-én született Radnóti Miklós. Csupán 35 évig élt, mégis feledhetetlen műveket hagyott hátra.
Most az ő verseiből szemezgetek.
NYUGTALAN ÓRÁN
Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
alkonyi tájakon égi játék.
Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a mélyben élek, néma kövek között.
Némuljak én is el? mi izgat
versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?
ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
sírba se tesznek, a völgy se ringat,
szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
mit néki mondok és megértik
nagyranövő fiak és leányok.
1939. január 10.
A “MEREDEK ÚT” EGYIK PÉLDÁNYÁRA
Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
È – È – È – sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.
S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.
1939. június 1.
EGYÜGYŰ DAL A FELESÉGRŐL
Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.
A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.
Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.
1940. január 5.
MINT A HALÁL
Csönd ül szívemen és lomha sötét takar,
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a folyó, tükre sajogva megáll
s döfködi partját.
Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt
régi, szép szeretők csontja s el is reped.
Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,
sír a kis őz is.
Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,
felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét,
meg-megvillan a hold, szálldos a hószinü rém
s rázza a fákat.
Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly,
jégből gyönge virág pattan az ablakon,
hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,
mint a verejték.
Így lépdelget eléd most ez a versem is,
halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
épp úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd
hallgat utána.
1940. február 27.
TAJTÉKOS ÉG
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
1940. június 8.
The post 5 vers Radnóti Miklóstól, aki május 5-én született appeared first on Meglepetesvers.hu.
