Jane Austen: Büszkeség és Balítélet

Jane Austen regényeiben az a fantasztikus, hogy bár lassan kétszáz éve íródtak, mégis történései és karakterei ráhúzhatóak jelen korunkra. Bár a szokások igencsak megváltoztak azóta, mégis olvasás közben rájövünk, hogy szereplői nem sokban különböznek tőlünk. Főhősnői általában különleges teremtések. Éleseszűek, éleslátásúak és afféle külső szemlélői társadalmuknak, akárcsak az írónő maga, aki szintén kívülállóként egy kis finom (ön)iróniával rajzolja le a világot, melyben él. A Büszkeség és Balítélet méltán egyik legismertebb könyve, amelynek sajátos báját fokozza, ahogy két ember nagyon távolról közeledni kezd egymás felé.

               

  Elizabeth Bennet a megye legszebb hölgyeinek egyike, ám emellett igen okos is, és leplezetlenül bírálja felszínes környezetét; a korabeli lányok, köztük húgai is mással sem foglalkoznak, csak azzal, hogy minél hamarabb férjet találjanak maguknak, lehetőség szerint gazdag, nemes urat, ezért szabályosan felbolydul a méhkas, amikor a környékre érkezik Mr. Bingley, egy vagyonos család örököse. Ám ez a nemesifjú nem érkezik egyedül, vele tart legjobb barátja Mr. Darcy is, akiről hamar kiderül, hogy nem szeret táncolni, nem erőssége a beszéd és mindenkit lenéz maga körül, tekintetében folytonos gőg ül, ezért, amikor feltűnik Lizzey-nek, hogy a férfi több alkalommal fürkészi Őt, biztos benne, hogy őt is csak kritikákkal illeti magában, mint ahogy egyszer nem túl kedves jelzővel is illeti a lányt.

                

Ám a makacs és büszke teremtés nem hagyja magát, amikor csak teheti szócsatába keveredik Darcy-val és igyekszik abban felülkerekedni. Kineveti az ifjút, akin csüggnek a számító hölgyek, de azért kíváncsiságból próbálja jellemét kideríteni. Közben persze nővére és Mr. Bingley tetszeni kezdenek egymásnak, de ahogy az lenni szokott, Jane Austen könyveiben, a szerelmesek nem találnak egykönnyen egymásra. Lizbeth bár humorral próbálja felfogni kora és nőtársai jellemző viselkedését, valójában szenved. A fényes bálok és estek valóban nem szólnak másról, mint a férjvadászatról, a hozományok firtatásáról, a lányok szinte kétségbeesett tetszeni akarásáról, mely olykor komikus és visszataszító. Ebben a világban egyre cinikusabbá váló Elizabeth szinte azonnal véleményt formál a furcsa Mr. Darcy-ról, akiről azonban kiderül, hogy pillantásai nem lefitymálóak a lány iránt, hanem épp ellenkezőleg.

              

A fiatalember is valamelyest kívülálló, aki belefáradt a vagyonára áhítozó hölgyeményekbe, sőt hősnőnkhöz hasonlóan maga is bírálja embertársai viselkedését, és hiába áll közé és Bennett kisasszony közé megannyi akadály, melyet a társadalmi elvárások állítanak fel, Ő még sem bír másra gondolni csak Lizzey-re.
Sok vívódás után megkéri a kezét, ám a lány (először!) nemet mond…

                

Az elutasítás mögött komoly érvek húzódnak meg, ugyanis a férfi nagyot hibázik, amivel még ellenszenvesebbé válik a lány szemében, közben felbukkan Mr. Wickham is, aki csapni kezdi a szelet hősnőnknek, és kiderül, hogy közös múltja van egy bizonyos úrral. Innentől fogva bonyodalmak, hazugságok és félreértések hálózzák be a történéseket, mígnem Mr. Darcy egy levélben meg nem írja a valóságot Elizabeth-nek.

                              

Darcy egyből észreveszi, hogy Lizzey más, mint a többi ember, nem keresi a kegyeit, nem hajol meg rangja és tekintélye előtt, nem hízeleg, bájolog, ellenkezőleg, pöffeszkedő pávának nevezi és érdektelen a vagyonossága iránt. A lány élettel teli jelleme és őszintesége még frappáns gúnyait is széppé teszik a szemében. A bálok helyett, inkább az olvasást és a sétálást előnyben részesítő Elizabeth a körülötte látottak ellenére szíve mélyén mégis a szerelemre vágyik. Amikor találkozik Darcy-val, épp abban az élethelyzetben van, amikor annyira kiábrándult a világ működéséből, hogy azonnal ráhúzza az általánosítást az első emberre, aki a szeme elé kerül, és aki történetesen ebből a képmutató közegből jön származása révén. A férfi szótlansága pedig nem csupán gőgnek tudható be, inkább a tettek embere, csakhogy egy olyan világban, ahol általában a szavak dominálnak, valódi jelleme rejtve marad sokáig a lány előtt.
 Így találkoznak Ők ketten, két saját kis burkába gubodzó lélek, akik csak arra várnak, hogy szabadon megnyilhassanak, miközben saját rossz szokásaiktól is megszabadulnak szép lassacskán.

“Míg egyik a büszkeségét győzte le, a másik a kevélységét.”

               

Néhány szó essék a filmes adaptációkról is…
Colin Firth Darcy-ja már-már legendás, Matthew Macfadyen megformálása pedig úgyszintén szerethető, ugyanis a színész melankólikus tekintete az összetett személyiségre erősít rá a karakterrel kapcsolatban. A BBC sorozat remek humorral fűszerezte a történéseket, míg a 2005-ös verzió Keira Knightley-val a főszerepben bemutatta finoman a szereplők lelki vívódását is. Az egyik kedvenc jelenetem pl. az, amikor a “fényes bál” során Darcy kissé esetlenül áll a tömeg közepén, Lizzey pedig a teraszra menekül a buta pletykálások, vagyoni kérdések, bájolgások és hízelgések elől, ilyenkor valahogy mi is érezhetjük a fullasztó erejét ennek a helyzetnek.

                

   Hogy mi a varázsa Austen kisasszony történetének? Miért is ne szerelmesedne bele az ember lánya Mr. Darcy-ba, egy büszke és arrogáns nemesemberbe, aki csak egyetlen hölgy szavai előtt hajol meg, történetesen az előtt a nő előtt, aki annyira nem kedveli Őt, hogy a végén mégis beleszeret. Miért is ne éreznénk át azoknak a hősöknek a sorsát, akik bár kétszáz éve születtek, ugyanúgy szenvedtek a felszínességtől, a pletykáktól, a társadalom elvárásaitól, mint mi jelenkorunkban.
Titkon mindannyian arra vágyunk, hogy valaki észrevegyen bennünket a ripacskodó tömegben, és annak lásson, akik valójában vagyunk.

Mondd el a véleményed