Jöjjön Versek október 6-ra összeállításunk.
Ady Endre: Október 6.
Őszi napok mosolygása,
őszi rózsa hervadása,
őszi szélnek bús keserve
egy-egy könny e szentelt helyre,
hol megváltott- hősi áron –
becsületet, dicsőséget
az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára
ráragyog a nap sugára,
oda hull az őszi rózsa,
hulló levél búcsú csókja:
bánat sír a száraz ágon,
ott alussza csendes álmát
az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye,
tűzz reá a fényes égre,
bús szívünknek enyhe fényed
adjon nyugvást, békességet:
sugáridon szellem járjon ,
s keressen fel küzdelminkben
az aradi tizenhárom.
Versek – Október 6. – íme a kormany.hu összeállítása
Illyés Gyula: Október 6.
Kezét – mert õ ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petõfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.
Faludy György: Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
– Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hûs lidércként messze táncolt.
Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta!
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
(1950, az ÁVH börtönében)
Október 6. – versek – íme a Poet.hu válogatása
Juhász Gyula: Vértanúink
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!
Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!
A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.
Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:
Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,
Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.
Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog
Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,
Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.
A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.
(1918. október 6.)
Ábrányi Emil: Október hatodikán
Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!
Ahány fohászt szűl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen…
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!…
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szűl ember ajka!
Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorudat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!
Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!
Gyulai Pál: A hősök sírja
Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl,
S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl.
Mintha trombiták harsognák
Nem veszett el a szabadság,
Az igazság ünnepel!
Lelkünk szélyeljár a légben,
Örök bíró él az égben,
Nem estünk hiába el!
(1857)
Tompa Mihály: A madár, fiaihoz
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig űltök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészűltök innen?
Itthagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek’…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derűl fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itthagynátok, idegent cserélve…
– Fiaim, csak énekeljetek!
(1852)
Madách Imre: Az aradi sírra
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.
The post Versek október 6-ra: ezeket érdemes elolvasnod appeared first on Meglepetesvers.hu.
